Medicina

8. fejezet - Menny és pokol

Borzasztóan hosszúnak éreztem azt a kínos csendet, ami hármónkra telepedett. Nanika visszarogyott a szőrös szőnyegre és maga elé bámult. Dorián nem bírt a szemembe nézni.

– De ugye nem hiszitek el azt, amit mondott? – löktem el magam a pulttól.

– Persze, hogy nem – felelte Dorián, csakhogy még mindig éreztem köztünk egy különös szakadékot, amin túl csupán annyit láttam, hogy még mindig a távolba mered.

Nanika elmarta a dohányzóasztalról az e-cigijét és bambán elkezdte pöfékelni magából a mentolos párát.

– Az anyám is tudja tanúsítani, hogy nem kattantam meg! És... és Hetti is mondta, hogy látott valamit, ami szellem lehetett!

– Hiszünk neked, nyugi.

Dorián végre rám pillantott. Ellenben Nika csak töprengve füstölt maga elé.

– Mit mondott neked a kísértet? – kérdezte Dorián.

– Azt, hogy... nem tudom... valami három emberről beszélt... jaj, nem tudom – kaptam a fejemhez. Annyira felzaklatott Morti, hogy összekuszálódtak a fejemben a dolgok. – Kell három valaki, aki lebont valami átjárót, és hogyha megvan a három, akkor visszajön értem az, aki most itt volt és elvisz.

– Nem hagyom, hogy elvigyenek – jelentette ki Dorián, olyan elszántsággal a tekintetében, amilyet még sosem láttam nála. Esküszöm, már csak egy katana hiányzott a kezéből.

Aztán olyasmi történt, amire eddig nem volt példa.

Megölelt.

Nagyon hirtelen. És jóformán magához préselt. Nagyon kényelmes volt a vállára simítanom a karjaimat, ugyanis csupán öt centivel magasabb nálam. A fejét a nyakamhoz hajtotta. Mindig is imádtam a citrusos parfümjének az illatát, de így, ilyen közelről egészen mámorítónak éreztem.

Lehunytam a szemem és elkezdett mosolyra húzódni a szám. Nem bírtam visszatartani. Mintha az angyal aranyfénye simogatta volna a bőrömet. Úgy tűnt, minden rendben van és mindig rendben is lesz. Leírhatatlan nyugalom öntötte el minden porcikámat és egyszerűen csak bele akartam olvadni az ő feszes testébe.

És csupán annyi történt, hogy megölelt.

Hihetetlen.

Amikor kinyitottam a szemem, a sarkából láttam, hogy Nika leesett állal bámul ránk. Nem csodálom, egy hónappal ezelőtt azt mondta, hogy mi ketten nem is a 21. században élünk, amiért ilyen illedelmesen megtartjuk magunk között a távolságot.

Már nem azért, de az ük és szépanyáink is belógtak a szalmabálák közé „sajtot" reszelni.

Lassan kivontam magam Dorián öleléséből. Ő alig akart elengedni. Az arcán szomorúság látszott.

Mielőtt végleg elszakadtunk volna egymástól, a karomat nézte, miközben végighúzta rajta az ujjait, aztán megfogta a kezemet.

A szájához emelte és egy pici csókot nyomott rá.

A szívem vadul verdesett. Azt hittem, elolvadok és szétfolyok a járólapon.

De ekkor váratlanul elengedte a kacsómat, és mint aki úgy érezte, átlépett egy határt, zavartan, a szemét lesütve hátrébb lépett.

– Szerintem, most megyek, lefekszek aludni.

Döbbenetemben meg sem tudtam szólalni. Pusztán végignéztem, ahogy bevonul a vendégszobába.

Nikára pillantottam. Ő vigyorogva felemelte az egyik apró mancsát és az ujjaiból kört formázott. A másik kezén lévő mutatóujját meg ki-be húzogatta belőle.