Medicina

18. fejezet - A vonzás törvénye

Az égvilágon semmi más nem járt a fejemben, csak hogy bármi áron kiszabadulhassak a szörnyeteg karmaiból. Azon kaptam magam, hogy összepréselt szemhéjjal, fogcsikorgatva vizualizálom azt, hogy valaki letépi rólam Málna úr karjait.

De miért is történne így? Hiszen a való életben nem jöhet el mindig a szőke herceg fehér lovon. Az igazi világban nem siet a megmentésedre semmilyen szuperhős. A való élet egy mocskos útszakasz, ami bánattal és tragédiák sorával van kikövezve. És csupán néha adódik meg, hogy egy kis időre, épp csak egy röpke pillanatra valaki a kezét nyújtja feléd, és segít átlépni a soron következő szartengert. Oké, lehet, hogy túl negatívan álltam a dolgokhoz. Talán nem kellett volna így gondolkodnom. De az utóbbi időben történtek visszahozták egy elnyomott énemet. Annak ellenére, hogy gyakran nem is mutatom kifelé, és a pánikrohamoktól eltekintve próbálom elpoénkodni az egészet, borúsan látok mindent. Mióta rájöttem felnőttfejjel, hogy szellemeket látok, több borzalmas forgatókönyv is végigpörgött már az agyamban, amikor történt valami újabbnál újabb olyan esemény, ami gyomorideggel töltött el.

Ahogy ez alkalommal is. Amikor úgy éreztem, hogy valami gyalázatos fog történni velem, úgy, hogy csaknem biztos voltam abban, hogy senki sem fog megmenteni.

Ekkor Málna úr váratlanul engedett a szorításon.

Bátortalanul kinyitottam a szemem.

Talán most jött el az a ritka pillanat, amikor valaki mesébe illően a segítségemre siet?

A képzeletbeli barátom már nem engem vizslatott, hanem balra szegezte a tekintetét. Sőt! Ezután zavartan kapta ide-oda a szemét.

És ekkor megláttam az okát.

Idegenek vettek körbe. Pontosabban szellemek gyülekeztek a fák és bokrok mellett.

– Ereszd el! – szólalt meg egy nagydarab, pocakos kísértet, akin fekete, szegecses motorosmellény lógott. A világos pólóján egy Led Zeppelin logó feszült.

– Ő az enyém! – harsogta Málna úr, miközben ismét magához szorított, mintha én valami plüssállat lennék, amit a gonosz játszótéri gyerekek akarnak kivenni a kezéből.

A megtermett motoros fickó tekintete elsötétült. Megindult felénk. Ahogy a többi szellem is.

Nem tudtam, hogy mit akarnak. Megriadtam attól, hogy talán még nagyobb bajba kerültem. Azon kaptam magam, hogy tágra nyílt szemmel ismét Málna úr mellkasához bújok.

Nem vagyok normális.

Egyszerre több kéz tépte le rólam a sorozatgyilkos karjait. Málna úr őrjöngött. A nevemet kiabálta. Elkerekedett szemmel bámult rám, miközben két huszárjelmezes férfi a földön húzva rángatta el őt a sűrű erdőbe. A képzeletbeli barátom torkából tébolyult üvöltés szakadt fel. A sötét fák és bokrok közt lassan teljesen eltűnt a vonagló alakja, de én valahogy még akkor is éreztem, ahogy a szemével egyszerre éget és könyörög.

Végül elhalt a hangja. Már nem éreztem őt.

Szoborrá dermedve álltam a szellemtömeg közepén. Csak a szemem mozgott, amit végigfutattam a sötét emberalakokon. Nem szólalt meg egyikük sem. Csak bámultak rám, mintha én lennék az, akitől itt félni kell, és nem fordítva.

A tücsökciripelés egyre hangosabbnak tűnt. Úgy éreztem, figyelmeztetni akarnak.

– Szi... sziasztok – nyeltem nagyot. A legtöbbjük modernkori ruhában hunyt el, de akadtak századeleji gúnyát viselők is. Sőt! Talán még régebbiek is. Ekkor esett le, hogy talán a huszárjelmez nem is jelmez volt.