Medicina

10. fejezet - Zlatorog és Triglav

Még aznap, amikor megbeszéltük Nikával a kirándulást, olyan este nyolc körül odacammogott hozzám a művezetőm, miközben én a hosszú csomagológép végén ültem és vártam, hogy megteljen egy újabb gyűjtődoboz.

– Át kellene vinni egy mintát a töltőből. Addig ideáll valaki.

Igyekeztem magam visszafogni, mert az egész napos ingerültség még mindig javában dúlt bennem a horrorisztikus látomás miatt. Egy ferde nézést is túlkombináltam, úgy, ahogy anyám problémázik mindenen az első kávéja előtt.

– Miért én? Miért mindig én? Másnak nem lehet a rohadt kártyáját beaktiválni oda? És különben is mi közöm van nekem a töltőhöz? Én csomagolós vagyok!

Na ennyit a nyugodt, kulturált hangnemről. És ahogy kiszaladt a számon legszívesebben vissza is szívtam volna. De hát ugye nekem csak olyan képesség jutott, mint a hullákkal való cseverészés.

A járkáló Mount Everest feje először vörössé vált, aztán úgy tűnt, lenyelte a mérgét, mert hamar visszaváltott emberi színre.

– Úgy teszek, mintha ezt meg sem hallottam volna. De majd ne lepődj meg, ha másoknál jóval kevesebb bónuszt kapsz.

Összepréseltem a számat és magam elé meredtem.

Ne szólj semmit! Ne szólj semmit!

Felpattantam a székről és elrobogtam a főnök mellett, aztán meg sem álltam a töltőig. Pontosabban a leszedőhelyiségig, ahol Macsi bácsi egy idősebb, sovány kolleganőmet fűzögette, miközben mindketten egymás mellett ültek.

A fehér terem levegője nehézzé és csaknem ragacsossá vált Macsi bácsi arcvizes pacsulis szarától, amit mindig akkor fúj magára, ha tetszelegni akar valakinek.

– Sziasztok! Merre van a minta? – húztam fel az orrom, mert már a tüdőmet is húzta az a szag.

– Ott az asztalon – mutatott felé a hegyes állú kolléganőm, aki a másik kezét Macsi bácsi szétfolyt combján pihentette. – Tudod, nitrogén ellenőrzésre kell vinni, addig nem tudunk elindulni.

Ez már nem ampulla volt, hanem egy 10 milis, ezüstkupakos üvegcse, amiben átlátszó folyadék lapult. A nitrogént az oldat felé fújja egy másik sorozat tű. Ez a gáz meggátolja, hogy túl hamar lebomoljon a hatóanyag.

– Nem tűnt fel, hogy eddig is én vittem? – martam fel a kis üveget. – Pontosan tudom, hogy hova és miért kell vinni!

Már megint nem bírtam befogni. Ami pedig fejbe vágott, hogy kezdtem olyan lenni, mint azok, akiket itt annyira utálok.

Sutyorgás ütötte meg a fülemet. Megtorpantam az ajtóban és visszafordultam.

– Mármint bocsi, nem így gondoltam, csak... nincs jó kedvem. Sajnálom.

És tényleg így is gondoltam. Borzalmasan viselkedtem aznap.

Lesiettem az öltözőbe és átvettem az utcai ruhámat. Kiléptem az épületből, mire egy hideg széllöket úgy pofán vágott, hogy majdnem visszadőltem az előtérbe.

A zöld kardigánomat szorosabbra fontam magam előtt és alaposan rámarkoltam a kis ezüstkupakos üvegre.

Balra, a gyári, keskeny útszakaszon túl a főporta terült el. A sötétben világító, hatalmas Naphra felirat hátulról látszódott. Tovább loholtam. Az egymást követő épületek sarkaiban kis spotfények segítettek abban, hogy ne bukjak fel az egyenetlen járdában.

Húsz méter után elértem az utolsó falat is, ami után egy terebélyes, dimbes-dombos tisztásféle terült el. A járda pedig úgy kacskaringózott a közepén, akár egy szürke kígyó. A járda bal oldalán magasodtak a lámpák, amik csak és kizárólag a keskeny utat világították meg.