9. fejezet - A kapu

108 14 25
                                    

– Nem állt szándékomban megrémíteni téged Mergával. A leghűségesebb alattvalóm, de olykor meglehetősen különösen viselkedik.

– M... mármint a... banyaszellem?

Elvigyorodott. Még egy halvány gödröcske is megjelent az arcán.

– Igen. A banyaszellem. – Miután ezt kimondta, rögvest visszaváltott hivatalos ábrázatra. – Nem kérhetlek meg úgy, hogy nem tudsz minden részletet. Azonban ez a hely – futott végig a pillantása a hatalmas termen – túl zajos. Esetleg megbeszélhetünk egy találkozót egy általad választott helyen.

– És ha én nem akarom? Sem a találkozót, sem segíteni.

– Talán nem szeretnéd az elhunyt szeretteidet viszont látni? Nem vágysz az ölelésükre? Hogy ismét mosolyogni lásd őket?

Úgy éreztem, a gyomromat súlyos kő húzza lefelé.

– Nincs elhunyt szerettem.

– Még – vágta vissza.

– Gondolom, megvan az oka annak, hogy nincs ide-oda mászkálás az élők és a holtak világa közt.

– Ezt csak az mondja, akinek még nem hiányzott senki a levegőnél is jobban. Nem segítenél azokon, akik ezt érzik?

– Mindennek meg van az oka – fontam magam elé a karjaimat. – És nem én leszek az, aki megszegi az ilyen egyetemes szabályokat.

Kihúzta magát és ezúttal lesajnálóan nézett le rám.

– Szükség van arra, hogy önszántadból akard. Még beszélünk – jelentette ki keserűen, aztán sarkon fordult. A széles, fehér köpenybe bújtatott háta egyre csak távolodott tőlem.

– Nem. Nem fogunk.

Úgy éreztem, hogy a gyomrom gyűszű méretűvé zsugorodott. Szorongás tört rám, a nyakamban sebesen lüktetett az ütőerem. A neoncsövek éles fényei és a zavaró tükröződések bántották a szemem. A gépek csattogása, hangos zörgése, a préslevegő sziszegése fájdalmasan feszült a dobhártyámnak. Ha egy zaj meg tudna fojtani, akkor az az lett volna, ami éppen körülvett.

És ez az egész valahogy utat engedett a sötét gondolatoknak. Mintha azok csak erre a pánikcsúszdára vártak volna, hogy azon leszánkázva eluralják az agyamat.

Mi van, ha baleset éri a szeretteimet?

Mi van, ha elveszítem anyát?

Mi van, ha meghal Dorián?

– Szerencséd, hogy az nem Medional! – mutatott a művezetőm a lábam elé, a szilánkos, oldatos csatatérre.

A főnök hangja azonnal visszarázott a tudatos énembe.

– Ja... Még szerencse – leheltem magam elé.

Ő meg sem hallotta. Tovább baktatott.

Lehajoltam a nagyobb szilánkokért. Elkezdtem összeszedegetni őket. Eközben pedig a sötét gondolatokat felváltották a fel nem tett kérdések. Amikről buta módon nem faggattam ki a vezérigazgatót. Te vagy az az Első? Miben vagy az első? Miért akarod lebontani a falat? Ki vagy te igazából? Közöd van a Medionalhoz? És ha igen, mi a jó büdös franc van benne?!

Bár az volt a gyanúm, hogy szánt szándékkal nem adott volna választ egyikre sem, csakhogy elmenjek vele arra az agymosásos találkozóra.

A romeltakarítás után beírtam messengeren a barátaimmal közös beszélgetésbe, hogy senki ne szedjen Medionalt, mert valahogy érzékennyé tesz a szellemvilágra.

MedicinaWhere stories live. Discover now