Hősök? (Sonic fanfiction)

Prológus

Asztal. Hosszú, széles. Hárman ülték körbe, a műsorvezető, és a két műsorba elhívott személy, akik egymás mellett ültek egy-egy stúdió mikrofon előtt. Körbevette őket négy erősen hangszigetelt fal, így semmi zaj nem szűrődhetett be a szobába, a fókusz pedig tényleg a város két fontos személyére terelődött.

  - Itt ül ma velünk fővárosunk két új hőse a mikrofon mögött, Sonic a sündisznó, és Miles Tails Prower. - kezdte podcastjében a műsorvezetőnő, miután üdvözölték egymást, majd merő kíváncsisággal Tails felé fordult - Miles, melyik nevet szereted leginkább? Hogyan hívjunk?

  - Tails. - vágta rá kapásból.

  - Rendben, megjegyeztem! Akkor Tails, négy hónapja, hogy felbukkantok, mint hősök, és máris mekkora rajongótáborotok van!

  - Sosem gondoltuk volna, hogy ez megtörténhet. - dőlt előre a székében Sonic. - Új még ez az egész.

  - Nagyon sok üzenetet kaptunk. - bólogatott Tails. - Rengetegen írtak, és nagyon kedvesek. Kedvesek vagytok, srácok! - szólt ki a közönséghez.

  - Felbukkant néhány rossz arc a városban, és egyik sincs már itt. Senki sem tudja hol vannak most, de mind láttuk az akciótokat, és azt is, hogy élve elfutottak. Hogy csináltátok? - kérdezte meglepettséggel a hangjában a műsorvezető.

  - Egyszerű. A mobiánok teljesen más erőben vannak, mint az emberek, és mi ezt kihasználtuk.

  - Elijesztettük őket! - somolygott Sonic pimaszul, aztán felnevetett.

  Tails is nevetett, szája erősen szélesre húzódott, bár nem láthatta senki, hiszen a mikrofon volt az egyetlen eszközük az információk felvételére. Sehol egyetlen kamera.

  - Nem akarjuk bántani őket. Csak megvédjük magunkat, az embereket és ezt a gyönyörű várost. - dörzsölte meg puha, vörös mancsával az egyik karját Tails.

  - A verekedést még helyénvalónak találjuk ilyen veszélyes helyzetben. De nem akarjuk elpusztítani az ellenséget.

  - Mi nem pusztítunk.

  - Nem ölünk.

  - Mi csak elüldözzük őket.

  - Nem ölünk, csak üldözünk.

  - Nem ölünk, csak üldözünk... - ismételte meg a műsorvezető elgondolkodva. Elmosolyodott. - Lehetne ez a mottótok!

  Hangosan elnevették magukat.

  - Bevallom, én is hatalmas rajongótok vagyok! - hagyta abba a kacagást, de sugárzó mosolya megmaradt. - Tisztára olyanok vagytok, mint az a színészfiú, aki az időutazós és szuperhősös akciófilmekben filmekben szerepelt régen. Ő is mobián volt. Silvernek hívták. Nagyon híres volt, biztosan hallottatok róla.

  Sonic és Tails bizonytalanul összenéztek. Megrázták a fejüket.

  - Nem... Nem mond semmit a neve. - fordult a nő felé Sonic.

  - Milyen mobián ő? - kérdezte Tails kíváncsian.

  - Sündisznó. Fehér színű. - felelte a műsorvezető.

  - Nem rémlik. - rázta meg a fejét.

  - De visszatérve az akcióra... srácok... remekül festettetek! Hihetetlen erő lakozik bennetek! Nem akármilyen mobián képes erre! Különlegesek vagytok! Na de, nem akarom elfecsegni az időt, és elvenni előletek ezt a lehetőséget, úgyhogy most ti meséljetek!

  - Ez a legelső interjúm, fogalmam sincs, hogy miről kellene beszélnem. - vonta meg Sonic a vállát, majd lazán hátradőlt, mintha választ várna.

  - Ez a legelső?

  - Úgy van.

  - Ahhoz képest nagyon lazák és magabiztosak vagytok! Tök profin kezelitek!

  - Igen?

  - Engem úgy ismernek, mint a világ legőszintébb emberét.

  - Akkor köszönjük! Nagyon kedves! - mondta Tails, és szerényen elmosolyodott.

  - Hát... volt már részünk benne, hogy gyakoroljuk a feszült helyzetekben való megnyugvást. - húzta ki magát büszkén a kék fiú. - Nem félünk mi semmitől! - vihogta.

  Tails szúrós tekintetével finoman rápirított. Sonic oldalra pillantott, s észrevette az apró jelzést, mosolya pedig alig észrevehetően, de elhalványult.

  - Fejbe ne üssön az egód! - röhögött Tails, és viccesen rácsapott Sonic tarkójára.

  - Ne törődjön velünk, mi mindig így szívatjuk egymást! - dörzsölte Sonic a sajogó nyakát.

  A műsorvezető felkuncogott. Ezután feltett még néhány felszínes kérdést az első akciókról, az ellenségekről, gonosz tetteikről és a a fiúk hősies cselekedeteiről. Az interjú után elköszöntek a hallgatóktól, még néhány utolsó poén elhangzott, szórakozottan kacarásztak, ezután pedig a két népszerű srác búcsút vett a műsorvezetőtől is, és büszke mosollyal az arcukon kisétáltak a szobából.

  - Köszönjük mégegyszer a meghívást! - intett Tails.

  - Igazán megtisztelő volt találkozni Önnel! - lépte át a küszöböt Sonic, szorosan Tails mögött.

  - Én is nagyon örültem nektek! - búcsúzott el a nő.

  Sonic becsukta az ajtót, majd elengedte a kilincset. Egyszerre felsóhajtottak, mintha órákig fojtogatták volna őket kötéllel, és aztán végre szabadon eresztik. Sonic arcizmai elernyedtek, mosolya egyszerűen eltűnt az orra alól. Tails rögvest megindult a folyosón, lábait fokozatosan egyre gyorsabban szedte, váratlanul felgyorsított, majd rohanni kezdett.

  - Tails...? - kerekedtek ki Sonic mélyzöld szemei, és nyomban utána eredt.

  Tails kivágta a mosdó ajtaját, haladéktalanul az egyik szabad fülkéhez sietett, kicsapta annak az ajtaját is, a vécé fölé hajolt, öklendezni kezdett, gyomra pedig azonnal felszínre szabadított minden bent tartott mérget. Sonic megállt mögötte. A falnak támaszkotott, fejét hátradöntötte, s mintha csak isteni segítséget várna, felnézett a plafonra. Nem kérdezett semmit Tailstől, pontosan tudta, hogy mire gondol.