Hősök? (Sonic fanfiction)

8. fejezet

  Sonic az ágyán üldögélt. Akkoriban, ha egyedül volt, ott várta a szüleit, hogy foglalkozzanak vele. Aznap nem így tette. Nem értette miért, de nem akart találkozni anyjával. Még az asztalra kirakott ételét sem ette meg, pedig gyomrát folyamatosan mardosta az éhség.

  Knuckles megragadta a kedvenc labdáját, és elindult Sonic háza felé. Mivel nem volt csengő, és a kapu nyitva volt, bement az udvarra, az ajtó előtt megállt és kopogtatott. Várt néhány percet. Nem érkezett válasz, úgyhogy újra megpróbálta. Sonic az ablakhoz sétált, kicsit elhúzta az átlátszó függönyt, majd amikor meglátta Knucklest az ajtó előtt ácsorogni, gyorsan behúzta, és lebukott az ablak alá, hogy ne vegye észre. Szerencséjére Knuckles csak ezután pillantott fel. Még tett egy utolsó próbát, aztán feladta és visszafordult. Út közben dobálgatta maga előtt a labdát, majd lerakta a földre, és hazáig rúgdosta.

  A lakásukhoz ért. Felkapta kezébe a lasztiját, és egy könnyed lendület után átdobta a kerítés fölött. Kinyitotta a kaput, s már ment is a labda után. Újra kezébe vette, majd keresett egy pontot hatalmas, széles udvarukon. Odaállt a közepére, a házzal szembe fordult, és tiszta erőből nekivágta játékát a falnak. Az visszapattant. Knuckles elkapta, majd egy újabb erős lendülettel újból, és újból falhoz vágta. Dühe csak akkor csillapodott, amikor a labda véletlenül eltalálta éppen arra sétáló anyját.

  - Vigyázz! - figyelmeztette, de már késő volt. - Anya! Jól vagy?

  - Áhh! Ez fájt!

  - Jézusom... Ne haragudj! Véletlen volt! - szaladt oda hozzá.

  - Semmi baj, kicsim. Rendben vagyok, semmi baj. Óvatosan játssz, nehogy betörd az ablakot!

  - Jó... Bocsi...

  - De tényleg. Néha nagyon erősen dobálod.

  - Tudom, tudom, és sajnálom, csak nem bírom kontrollálni az erőmet... meg a dühömet...

  - Tudom, hogy ez egy nehéz időszak. - guggolt le hozzá. - Ketten együtt átvészeljük, rendben?

  - És Apával mi lesz?

  - Apukád jól van.

  - Dehogy van! Nincs jól! Nagyon nincs jól!

  - Kicsim...

  - Az ott alkohol a szekrényében?!

  - Knuckles, Apukád is rendben lesz, nem kell féltened. Ő is átvészeli majd.

  - De én segíteni akarok neki!

  - Tudom. Sokat segítesz, már csak azzal is, hogy itt vagy neki. Hidd el. De nem a te felelősséged, neked nem kötelező az ő terhét cipelni.

  - Te nem is aggódsz érte!

  - Dehogynem.

  - Nem is érdekel! Te nem is szereted őt!

  - Knuckles, figyelj... - emelte fel a kezét, és Knuckles vállához akart érni, de ő ellökte magától.

  - Ne érj hozzám! - hagyta ott.

  Miles is hazaért. Ő nem maradt az udvaron, rögtön bement a lakásba. Szobájában hatalmas volt a tisztaság, a sok dícséret után kedve lett rendezgetni a holmijait, és kicsit átalakította a helyiséget. A polcon lévő tárgyak közül kukába dobta, amire már nem volt szüksége. Még azon a napon szeretett volna új tárgyakat elhelyezni rajta. Fogalma sem volt mivel tölthetné ki azt az ürességet, amíg nem támadt egy ötlete. Apja még nem ért haza, ezért bement a szobájába, és megbizonyosodott róla, hogy tényleg nincs rajta kívül senki a lakásban. Apja szekrényéhez sétált, lehajolt, kinyitotta, és kihúzott belőle egy méretes kartondobozt. Átvitte a szobájába. A doboz tele volt édesanyja holmijaival, melyeket apja magánál tartott emlékbe, noha sosem vette elő. Miles most hasznát szerette volna venni ezeknek a tárgyaknak. Órákig kotorászott a dobozban, közben egyre érdekesebb tárgyakra bukkant. Volt köztük ékszer, rengeteg ruhadarab, a legtöbb sötétlila, sötétbordó, fekete, mélyzöld, vagy sötétkék. A fiú mindegyiket megnézte, de csak a szobadíszeket tartotta meg magának. Egyesével felpakolta őket a polcra. Egy illatgyertyát, mellé egy kis művirágot, egy kis méretű szobrot, és egy másik gyertyát. Rengeteg gyertyát talált, illetve rengeteg pici, mintás dobozt. Ezek közül csak az egyiknek volt tartalma. Miles kézbe vette. Ujjait végighúzta a mintákon, utána szépen levette a tetejét.