Hősök? (Sonic fanfiction)

26. fejezet

Sonic lihegve riadt fel szörnyű rémálmából. Mellette nem feküdt senki. Első gondolata az volt, hogy át akar szaladni anyjához a másik szobába, hogy elmesélje neki rossz élményét. Fel is ült az ágyon, hogy ezt megtegye, amikor az emlék, mint súlyos fájdalom hasított belé: Anya és Apa halott. Tegnap hajnalban meghaltak. Mintha kést szúrtak volna belé. Mintha óriási szilánkdarab fúródott volna szívébe. Ágyhoz ragadva odafagyott, mert a lesújtó  szomorúság megütötte és lebénította. Nem akart sírni, mert tudta jól, hogy ha belekezd, soha nem fogja tudni abbahagyni, de a hír óta kicsúszott keze alól az irányítás, és már nem volt ura a könnyeinek...

  Tails az orrát fújta a fürdőszobában. Szakított egy jókorát a vécépapírból, könnyeit beletörölte, perceken belül pedig a nedves, elázott papírdarabokat érezte mindkét markában, és küszködött, mert fogalma sem volt melyikbe fújta az orrát, és melyiket használta a szeméhez. Tehetetlenül a guriga után nyúlt, és újabb darabot tépett belőle. Visszasétált Sonichoz. Bátyja az ágyon sírt, egyik párnát magához ölelve. Tails megtörölte vörös szemeit, majd lassan bemászott hozzá. Sonic rénézett. Abbahagyta a sírást egy pillanatra, öccsének könnyező szemeire pillantott, aztán újra kitört belőle. Tails finoman átkarolta. Sonic elengedte a párnát, és öccse nyakába borulva folytatta lezáratlan zokogását. Tails is bőgni kezdett. Egyikük sem bírta abbahagyni. Amikor sikerült picit megnyugodniuk, eszükbe jutottak a szülők, a bánat ereje pedig ismét feltámadt bennük, ami újra sírásra késztette, és ez így ment hosszú órákig. Újra megnyugodtak. Tails a párnán feküdt. Sonic ülve maradt. Összenéztek, és mintha telepatikusan működnének, újra eszükbe jutott az a két fontos személy, és minden kezdődött elölről...

  Néhány óra múlva már a hányinger kerülgette őket, de még akkor is csak sírtak. Tisztában voltak vele, hogy hiába telik az idő, nincs megállás, a könnyek nem fognak elfogyni.

  Patrick besétált hozzájuk. Nem szólt semmit. Lassan leült az ágyra.

  - Lehet, hogy tévedett... - bökte ki Sonic.

  - Ki? - kérdezte Patrick bánatosan.

  - A rendőr.

  - Nem... ők...

  - Lehet, hogy... hogy még... attól, hogy azt mondta, hogy ők... az nem azt jelenti, hogy...

  - Már itthon lennének.

  Újabb fájdalmas mondat, amit nem akartak hallani. Belegondolni abba, hogy most velük lehetnének, és minden folytatódhatna a megszokott, biztonságos kerékvágásban...

  - Velünk lehettek volna... - suttogta maga elé. - Most itt lehetnének... - újból sírva fakadt. 

  Tails megtörölte szemét, pedig már feleslegesnek tartotta. Kifújta orrát, és bátyjára nézett. Nem bírt megállni, újra sírhatnéka támadt. Maga elé húzta a farkát, és beletörölte a könnyeit. Vállai rázkódtak a zokogástól.

  - Én... nem tudok... így... élni... - mondta remegő hangján, közben hiperventillált. - Nem tudok élni nélkülük...

  Sonic zsebkendő után tapogatott, de nem talált már szárazat. Felsóhajtott. Patrick át akarta ölelni, de a fiú ellökte magától.

  - Ne érj hozzám... - mormolta halkan.

  A férfi elhúzta a kezét. Tails a bátyjához húzódott, egészen közel. Sonic öccse felé fordult, s megölelte, Tails pedig a füléhez hajolt és belesúgta:

  - Így nem tudok életben maradni.

  Sonic mégjobban átkarolta, nehogy még a testvérét is elveszítse. Úgy szorította, mint egyetlen életben maradt kincsét a családból.