Hősök? (Sonic fanfiction)

5. fejezet

Már majdnem lement a nap, amikor kilépett Sonicék házából. Hideg szél csapta meg Miles érzékeny orrát és kezeit. Táskájából előhalászta fekete kesztyűit és felhúzta bundás, fázó mancsaira. Hátranézett. Látta, hogy Sonic szobájában ég a villany, de nem csak ezt, hanem a komisz sünfiút, amint édesanyjával beszélgetést folytat az ágyon. Anyja minden figyelmét fiára szentelte, szemei az ő szemeibe fúródtak, szájuk többször is szélesre húzódott. Miles kintről figyelte a pillanatot. Kíváncsi volt, miről beszélhetnek. Miről lehet egy anyukával beszélgetni? Egy édesanya kezétől nem kell rettegni? Az nem fog arcon ütni? Nem fog bántani? Egyáltalán nem tűnt úgy, mintha bántani akarná, sőt... Az a mosoly, az a simogatás... A törődés... És ha még nem lett volna elég kellemes a hangulat, egy ajtónyílás még ennél is szebbé tette az estéjüket. Sonic édesapja jelent meg a küszöbön, majd becsukta az ajtót maga mögött, és hamarosan ő is a szobában kötött ki. Fia máris a nyakába ugrott. Ezek szerint az apától sem kellett tartania. Rendkívül nyugodtnak látszott.

  - A boldog hármas... - mondta magának Miles halkan, s kicsit elmosolyodott a család láttán, majd bánatos szemeit lesütötte lába elé, kezeit zsebre tette, elfordult a háztól és lassú menetelésbe kezdett. Repülhetett volna ugyan, de ilyen hidegben nem volt kedve hozzá. Különben szeretett sétálni. Új barátjával főleg. ,,Új barát... Hát tényleg van egy barátom. Nem olyan hamis, mint a bandatagok." -gondolta és boldogan felsóhajtott. Körülötte minden házban lassacskán már villanyt gyújtottak, s egy-egy nyitott ablakon át szokásos vidám ricsajok szűrődtek ki. Volt valami egészen kellemes Miles ellentétes érzéseiben. Nála a félelem és a bánat uralkodott, s ezek közül egyik sem volt erősebb a másiknál. A magányos, tiszta bánatot jól ismerte, na de az a bánat, amelyet aznap este érzett, az nem az a magányos féle volt. Van abban valami egészen más, amikor a szomorúság mellé befurakodik egy kis öröm is. Összezavarja az embert. Milesnak fantáziadús elméje volt, gyakran képzelt maga elé egy barátot, aki meghallgatja. Az a barát meg is jelent előtte út közben, s beszélgetést kezdeményezett a kisfiúval:

  - Boldog vagy?

  - Igen. - válaszolt Miles fejben, képzeletben.

  - Bánt valami?

  - Valami igen...

  - Ma sem akarsz hazamenni, ugye?

  - Nem...

  Miles édesapja, Gregor, a konyhában ücsörgött, kezében egy nagyon régi fényképpel, amely őt, és a feleségét, Elizabeth-et ábrázolta. Elizabeth magas, karcsú rókanő volt, a világ összes báját, kedvességét, szeretetét hordozta magában. Bár kétlábú állatok ruhákat nem hordtak, esküvőkön a menyasszonyok fehér, hosszú fátylat, a vőlegények pedig nyakkendőt viseltek. Azon a képen Elizabeth hosszú, fehér fátyollal, Gregor pedig fekete nyakkendővel dicsekedhetett, hiszen aznap tartották esküvőjüket. Másnap már el is kezdődött a közös életük. Egy családi házban folytatták útjukat. Gregor jól bánt feleségével, egyszer sem üvöltött vele, egyszer nem emelt rá kezet, úgy tűnt minden rendben lesz, ameddig Elizabeth fel nem vetette az ötletet: mi lenne ha gyermekük születne? Gregornak ez nem tetszett. Úgy érezte messze nem áll készen a gyermekvállalásra, nevelésre. Őt is rosszul nevelték, hát ő hogy tudna jól bánni egy gyerekkel? Elizabeth próbálta rábeszélni férjét, biztatta, de sikertelenül. Hát hozott egy döntést. Férje beleegyezése nélkül esett teherbe, Gregor pedig durván kiakadt, amikor felesége közölte vele a hírt. Próbálta magát összeszedni, kétségbe volt esve, nem tudta mihez kezdjen, teljesen összezavarodott. Elizabeth segítségével ezt a problémát is megoldották, Gregornak végül sikerült elfogadnia a tényt, hogy apa lesz. Elizabeth-tel hónapokig készülődtek, gondosan megcsinálták a gyerekszobát, és boldogan várták Miles érkezését, aki éppen időben jött világra, de azt a napot mégsem így képzelték el. Elizabeth szenvedve, nehezen világra hozta Milest, de még karjaiba sem vehette fiát, mert erőtlen testét váratlanul és nagyon hirtelen elhagyta az élet. Gregor végig mellette ült. Látta utolsó küzdelmeit, rettegéssel és könnyekkel elöntött barna szemeivel végignézte felesége halálát. Aznap este ő is meghalt kicsit. A fájdalom hatalmába kerítette, összeomlott, elveszített önmagából egy fontos darabot, s ezek után már nem tudott úgy Miles szemébe nézni, hogy az övéi ne teltek volna meg haraggal. Gyűlölde a fiát. Haragudott rá. Ha ő nem született volna meg, Elizabeth még mindig mellette feküdne éjjelente. Mindig is tartott attól, hogy apa lesz, de a tudat, hogy nem egyedül kell végigcsinálnia, vígasztalta, erőt adott neki. Erre, tessék... Egyedül kell végigcsinálnia. Teljesen egyedül. Magányosan.