Hősök? (Sonic fanfiction)

9. fejezet

A két farkú zseni Soniccal töltötte a délutánját, a közeli parkban. Vigyorogva ért haza este. Gregor a kanapén ült, kezében alkohollal. Fel sem nézett fiára. Miles csendben odasétált hozzá, és mellé ült. Gregor végigmérte őt.

  - Mosolyogsz... - jegyezte meg.

  Miles elkomolyodott.

  - Bocsánat... - mondta halkan.

  - Nem... ez... rendben van. Teljesen oké.

  - Kész van a modell.

  - Miféle modell?

  - Készítettem egy távirányítós repülőgépet. Megmutassam?

  - Megmutathatod... - vont vállat.

  Miles izgatottan felállt, és odavitte neki a munkáját. Büszkén a kezébe nyomta.

  - Hogy tetszik?

  Gregor méregetni kezdte a tárgyat. Szúrós tekintete elcsodálkozott.

  - Várj, van még hozzá egy tavirányító. - tette hozzá Miles, majd bekapcsolta a kis gépet, ami kirepült Gregor kezei közül.

  A férfi csendben figyelte. ,,Ez igen..." - gondolta magában - ,,Hogy a francba lehet ez...? Most meg kellene dícsérjem? Legyek büszke rá? Nem megy... Mi a francot mondjak erre? Miért kell ilyen helyzetbe hoznia?! Felbaszott... Ez most nagyon felbaszott... Nem tudom, hogy mit csináljak... Bár itt lenne Elizabeth, hogy megmondja... De hát Miles ölte meg... Ő ölte meg, hogy a faszba lehetnék rá büszke?!"

  - Haszontalan. - vágta rá ridegen.

  - M... mi..?

  - Azt mondtam, hogy haszontalan.

  Miles maga felé húzta a kart, hogy a gép le tudjon szállni a földre, de végül, mikor már majdnem leért, csak rányomott a kapcsolóra, a gép pedig nem túl magasról lezuhant.

  - Ráment két délutánom is...

  - Időpocsékolás. Haszontalan vagy.

  - Apa... - szólalt meg könnybe lábadt szemekkel, utolsó reményét szorongatva.

  - Anyád ilyenkor már rég fontosabb dolgokkal foglalkozott.

  Miles szótlanul állt. Apja fel sem vette vele a szemkontaktust. Felemelte alkoholos üvegét, és meghúzta. Fia némán állt mellette, Gregor pedig egyre feszültebb lett.

  - Húzz fel a szobádba tanulni!

  Miles ezután már nem bírt vele egy légtérben maradni. Úgy rohant a szobájába, mintha egyedül ott lenne oxigén, és ő már alig kapna levegőt. Az ajtót hangosan becsapta, és összecsuklott mögötte. Zokogva elterült a földön. Kérdései cikácni kezdtek elméjében: Ezúttal mit csinált rosszul? Mit tett? Ő a hibás? Mit kezdjen vele? Már százszor bocsánatot kért, és hiába...

  Fél órán keresztül csak sírt, és még zsebkendőért sem merte elhagyni a szobáját. Kétségbeesett tekintetét a repülőre szegezte. Dühösen bámulta, mintha az lenne a hibás mindenért. Összeszedte minden erejét, feltápászkodott, megindult a modell felé, megragadta, felkapta, majd józan eszét elveszítve, tiszta erőből földhöz vágta. Tárgya iránti féltése megszűnt, újból magához vette az összetört gépét, haraggal teli szemeivel végigszúrta, odaállt a szekrény elé, majd hozzávágta. Ezután odaszaladt a földre zuhant modellhez, bal lábát megemelte - melyen a cipő még azóta is rajta volt - és rátaposott. Majd újra eltaposta. És újra, és újra, és újra, míg az teljesen darabokká nem lett zúzva. Csalódottan a romok felé hajolt, lassan a földre ereszkedett, leült a szétesett modell elé, remegő kezeivel magához vette, és csalódottan zokogott. Bánta ugyan, hogy összetörte, de úgy vélte, ez volt a megoldás, mert ha apjának nem tetszett, akkor valóban haszontalan az egész.