Nomen est omen.

5. Cupid's Chokehold

Aznap este Erika rokonaihoz voltak hivatalosak vacsorára, és Buzád nem értette, miért izgul ennyire. Mi volt olyan nagy szám Erika rokonaiban?

Bármi is volt, ő azért átvette a pólóját egy gyűrött ingre, amit a többi ruhájához hasonlóan csak úgy bedobált a táskájába, kisuvickolta a bakancsát, majd a telefonja képernyőjén figyelve az eredményt, belőtte a haját is. Ez utóbbi szokatlan volt, évek óta nem kellett ilyesmivel törődnie, és még nem tudta igazán, mások hogy csinálták azt a lazán kócos frizurát, amin mégis látszott az ápoltság. Ő inkább csak úgy nézett ki, mintha akkor gördült volna ki az ágyból. Oké, hogy legtöbbször így volt, de ennek azért nem kellett volna látszania!

Zoli az ajtófélfának támaszkodva, sötét tekintettel figyelte, ahogy készülődött. Amióta összefutottak Krisztával, be volt rágva Buzádra, mintha talán Buzád tehetett volna a kattant szomszédaikról.

– Vigyázzál, mert ha pofákat vágsz, úgy marad az arcod! – szólt hátra.

– Inkább öltözz át te is – veregette meg a fia vállát Erika, aki éppen kifelé iszkolt, hogy a kisteherautó visszapillantójában megfésülködjön. Igaz, nem sokat láthatott odakint, mert lassan rájuk ereszkedett a szürkület.

Zoli újabb pofákat vágott, de azért levette a pólóját. Buzád mellkasában benne rekedt a lélegzet.

– Baszd meg, Zolika – szaladt ki belőle. Most látszott csak igazán, mennyit ért a gyúrás, hogy Buzád látott mindent, amit a zuhanyzó gőzében eddig nem: azokat az izmos karokat, a minden mozdulatra sápadt bőr alatt felhullámzó izmokat, az erős mellkast és a rajta göndörödő, finomszálú világos szőrt. Buzád fején átfutott, milyen lenne hozzádörgölni az arcát, mire legszívesebben felpofozta volna magát. Mi a fasz baja volt?

– Mi van? – Zoli most teljes testében Buzád felé fordult.

Buzád megköszörülte a torkát. Az arcába vér szökött, ami kész orvosi csoda volt az álló farka mellett.

– Szólhattál volna, hogy te itt sztriptízelni fogsz – motyogta –, hát szívrohamot kapok. – Ügyetlenül kikapcsolta a kameráját, a zsebébe tömködte a mobilját. – Olyan sápadt vagy, mint egy kísértet, na, húzzál bele! – Azzal kirontott a teraszra, átugrott a korlátként épített virágágyásokon, és bevágta magát a kocsiba.

– Jól vagy? – kukkantott be az ablakon Erika nevetve. – Mi baj van?

Buzád szívott egyet az orrán.

– Szerintem bujkál bennem valami.

– Tényleg? – Erika aggódon fürkészte őt, pedig az ereszkedő sötétben nem láttak mást, csak egymás sziluettjét. – Nem akarsz akkor itthon maradni?

Buzád legyintett.

– Hagyjuk. Már belőttem a hajamat, várnak a csajok. – Úgy tervezték, vacsora után ők Zolival bent maradnak a városban szórakozni, és majd vonattal mennek haza.

– Jól van. – Erika benyúlt az ablakon, megszorította a vállát. – Csak nehogy beteg legyél.

Buzád elszoruló torokkal lepillantott a kezére, a kecses, finom ujjakra, a még mindig hordott jegygyűrűre. Erika keze olyan más volt, mint az édesanyjáé, mégis ő mondta ki a szavait.

– Jól otthagytál, baszd meg – vágódott be mellé Zoli, és becsapta az ajtót. – Ennyire mondjuk én sem vagyok rusnya, hogy szaladjál.

– Persze, hogy nem, Zolikám, te nagyon szép gyerek vagy – sietett biztosítani róla Erika, mire Zoli rámeredt.