Nomen est omen.

11. Smells Like Teen Spirit

A fiú makacsul hallgatott a nyaraló szedett-vedett kanapéján, miközben Kriszta a szemébe világított a fejlámpájával.

– Hogy hívnak? Mit keresel itt? – hajolt a fiú arcába. A karjában még mindig ott fészkelődött a halkan kotyogó csirke. – Miért loptad el Micikét?

A fiú hunyorogva az arca elé emelte a kezét, megpróbált elhúzódni az éles fénysugár elől. Buzád elkapta Kriszta karját.

– Inkább vigyük be a házba. Itt neki sem lehet kényelmes…

– Én be nem viszem a házamba! – rázta a fejét Kriszta. – Ellopta a csirkémet!

Buzád megforgatta a szemét.

– Akkor majd én. – A fiú karja után nyúlt, de az lerázta magáról a kezét.

– Hagyjál! Tudok járni.

– Akkor chop-chop.

– Mert ha nem? – lépett közelebb a fiú. – Vagy megpróbálok elfutni? Megint letepersz, mint valami vadállat?

Buzád megköszörülte a torkát.

– Véletlen volt. Önvédelem. Na. – Az ajtó felé intett. – Gyerünk. Enni is kapsz, ha jó leszel.

Nem tudta, Erika mit fog szólni az idegen kissráchoz az új konyhájában, de nem nagyon volt más lehetősége. Virgíniusz bezzeg tudta volna, mihez kezdjen a kölyökkel, hogyan bírja szóra. Ha Virgíniusz valamihez értett, az volt, hogyan beszéltesse az embereket, lehet azért, mert mind olyan ártalmatlannak hitték. Megközelíthetőnek. Buzád harminc éven keresztül próbált megközelíthetetlen lenni, és most nem tudta, hogyan legyen más. Csak azt tudta, hogy elege volt ebből a hideg, kivájt belsejű kísértetházból.

A fiú azonban Erika konyhájában sem lett beszédesebb, még az ebédről maradt pörkölthöz sem nyúlt hozzá.

– És most, zsenikém? – jegyezte meg Kriszta az oldalvonalról. Még mindig nem engedte el azt a nyomorult csirkét.

– Gondolkozom, jó?

A fiú gúnyos pillantása ide-oda siklott közöttük.

– Ti jártok? – szólalt meg.

Buzád felprüszkölt, ugyanabban a pillanatban, amikor Kriszta azt mondta:

– Még csak az kéne!

– Pedig pont úgy veszekedtek – vonta meg a vállát a fiú.

– De nem járunk. – Buzád közelebb lépett, kezet nyújtott. – Amúgy Buzád vagyok. – A fiú szája mosolyra húzódott, úgyhogy Buzád megforgatta a szemét. – És igen, az is, amire éppen gondolsz.

A fiú meglepetten ráemelte a tekintetét. Talán most nézett rá először ilyen nyíltan.

– Tényleg?

– A név kötelez, hm? – kacsintott rá Buzád, mire a fiú elvörösödve lesütötte a szemét. Aztán újra felpillantott.

– És a Gergő? Az mire kötelez?

– Első körben arra, hogy Gergőnek hívnak. – Buzád lassan leereszkedett a kölyökkel szembe. – Vezetékneved is van hozzá?

– Szerinted? – fonta össze a karját maga előtt Gergő. – Olvasd ki a tenyeremből!

Buzád elharapott egy mosolyt. Bírta ezt a srácot; ő is pontosan ilyen lehetett kamasznak, makacs és nagyszájú.

Megadóan felemelte a kezét.

– Jól van. Akkor annyit mondj el, miért raboltad el Micikét.

– Meg akartam enni – vágta oda a fiú, mire Kriszta élesen beszívta a levegőt. Úgy tett, mintha nem ezt gyanították volna kezdettől fogva.