Nomen est omen.

12. Ki csinál rendet

Zoli pontosan úgy reagált a kölyök érkezésére, ahogyan Buzád sejtette. Mire összeszedte magát annyira, hogy ismét emberek közé menjen, Zolit a konyhapultnál találta, ahol az ablakon kibámulva félmeztelenül kávét iszogatott, miközben Gergő lesütött szemmel dörgölte a szoba sarkában a tiszta padlót. Mikor meglátta Buzádot, olyan szemrehányással vegyes kétségbeesés ült a tekintetében, mintha legalábbis Buzád tehetett volna róla, hogy Zoli béna volt az idegenekkel. Buzádnak pedig ötlete sem volt, hogyan oldja a feszélyezett hangulatot.

Végül éppen rászánta magát, hogy Zolihoz lép, benyög valamit, bemutatja egymásnak ezt a két szerencsétlent, és már nyitotta a száját, amikor félbeszakította az utcáról beszűrődő motorzúgás, ami a kapu elé érve lassan, köhögve elhalkult, majd kiszenvedett.

– Itt van a Virgíniusz – dörmögte Zoli.

– Ki az a Virgíniusz? – kapta fel a fejét Gergő. – És miért van ilyen hülye neve?

De Buzád nem foglalkozott a válaszadással, már kicsapta az ajtót, és úgy futott, repült Virgíniuszhoz, mintha még mindig ötéves lenne. Csak most jött rá, mennyire hiányzott, mennyire megszokta, hogy ketten vannak, ő és Virgíniusz, és Virgíniusz mindent kézben tart, mindent megold, mennyire fárasztó volt felelős felnőttnek lenni, de most már minden rendben lesz, mert Virgíniusz újra itt volt.

– Buzád!

Ahogy Buzád nekicsapódott, Virgíniusz majdnem átesett Tas motorján, amiről éppen lekászálódott, de Tas visszalökte őket, mint a kuglibábukat, aztán Buzád csak szorította a bátyját, meg is emelte kicsit, Virgíniusz kalimpáló lábai sípcsonton rúgták.

– Na, tegyél le – nevetett Virgíniusz –, hagyjál!

De Buzád csak erősebben szorította, el akarta szepegni neki ezt az egész érzelmi hullámvasútat, ami az elmúlt egy hét volt, Zolit, a nagy döntéseket, az elmúlt huszonnégy év rémisztő árnyékát, amivel még mindig dűlőre kellett jutnia. Kisgyerek akart lenni újra, és még az sem érdekelte, Tas mennyire nézhette őket a nagy gülü szemeivel.

– Ennyire hiányoztam? – kérdezte Virgíniusz, és megsimogatta Buzád haját.

– Hiányoztál – motyogta Buzád, amikor végre sikerült rávennie magát, hogy elengedje Virgíniuszt. Pedig olyan szívesen bújt volna még, de a Tas is ott ácsorgott, mint valami faszent, és neki is kellett mondani valamit. – Cső, Töhötöm, te is itt vagy?

Tas elvigyorodott, már a házat vizslatta.

– Nem is rossz kéró – jegyezte meg.

– Hogyhogy itt vagytok? – nézett végig rajtuk Buzád.

– Szülinapod van, nem? – vágta rá Virgíniusz, és ott volt az arcában az a különös ragyogás, ami előtte soha máskor. Magától, Tas nélkül, talán eszébe sem jutott volna lejönni, most meg motoron lehasítottak az autópályán, Buzádban pedig már nem először megfordult a gondolat, mennyit változott a bátyja. Immakuláta is mondta, de személy szerint Buzád örült a változásnak; Virgíniusz sokkal fiatalabbnak tűnt tőle a maga harminchét événél.

– Hoztunk tortát is – mondta Virgíniusz.

– Kicsit széteshetett – sietett hozzátenni Tas, mert a tortát a kis csomagtartóból szedték elő, Buzád kedvence volt, az a csokikrémes, aminek sohasem tudta megjegyezni a nevét. Így már tényleg mindenkinek jutott süti; Gergő örülni fog.

– Virgíniusz! – Erika sietett feléjük, lezötyögött a terasz három kőlépcsőjén, és már be is invitálta őket a házba. – Gyertek csak, gyertek beljebb, egészen szépen sikerült felújítani... – Büszke háziasszonyként mutogatta a frissen festett falakat, az új konyhabútort, és bár a felújítás még nem terjedt ki a ház többi részére, gőzerővel mesélte a további terveit Virgíniusznak.