Nomen est omen.

10. Éjszaka részegen haza

Zoli harmadik felesénél Buzád már érezte, hogy ez rövid este lesz. Krisztáék régimódi, szocialista kockabútorokkal berendezett nappalijában is úgy ültek le a fali szőttes alá, mintha soha többé nem akarnának innen elmozdulni.

Mint egy csapat orosz gengszter, pókert játszottak a hímzett terítővel leterített asztalon, már csak a három Kalasnyikov és a fölöttük lámpabúra nélkül ingó villanykörte fénye hiányzott.

Kriszta, miközben osztott, azt kérdezte:

– És honnan ismeritek egymást?

Buzád lopva a telefonjára sandított, jön-e már a vonat, de nem jött. Valahol baleset lehetett, mert késést is írtak. Pedig Buzádnak semmi kedve nem volt ilyen ismerkedősen csevegni; még mindig nyomasztotta az az ösztönös mozdulat, amivel kirántotta a kezét Zoliéból, zavarta az ember, akivé Kriszta pillantása tette.

Zoli nyelvét bezzeg megoldotta az ital, elnevette magát.

– Emlékszel, Buzád? – lökte őt oldalba. Az arca kipirult az alkoholtól. – Hat évesen… Geci, én féltem tőle. – Nyikorgott alatta a szék, ahogy helyezkedett, széttárta a karját, hogy ő most gesztikulálni fog, eszébe sem jutott, hogy Buzád látta a lapjait. – Hat évesen már az évnyitón azzal kezdte, hogy összeverekedett valakivel, én nem láttam, kivel, csak annyit láttam, hogy két fehér ing gyepálja egymást a földön…

Buzád ilyenekre nem emlékezett. Csak később, Virgíniusz komoly, megrovó tekintetére, amikor hazafelé sétáltak az iskolából, és Buzád megmutatta neki az első napi fekete pontjait. És hogy aztán a szája mintha önkéntelenül is cinkos mosolyra húzódott volna, ahogy megállapította:

– Azt hiszem, ennek így kellett lennie – simogatta meg Buzád haját –, hogy tudják, milyen fából faragtak. – Buzád pedig akkor arra gondolt, hogy Virgíniuszt szerette a legjobban az egész világon.

– És aztán később – folytatta Zoli, észre sem vette, hogy felemelte a hangját –, amikor be kellett mutatkozni, geci, kiállt mindenki elé, és azt mondta, Török Buzád vagyok, és aki röhögni mer, azt tökön rúgom! – Átvetette a karját Buzád vállán, mert már itt tartott, a kellemesen spicces fázisban, amikor a barátja volt az egész világ. Kriszta pillantása, az a cinkosan csillogó, mindent látó tekintet, megállapodott összeérő oldalukon.

Buzád arrébb csúszott Zolitól, az asztal alatt megérintette a térdét.

– Halkabban. Felébreszted… – Azt akarta mondani, hogy a banyát, de Kriszta előtt végül nem merte kimondani. Az arcába hő szökött. – Felébreszted Viki nénit.

Kriszta jókedvűen ráhunyorított. Buzádot most Immakulátára emlékeztette a tekintete, arra a pillantásra, amivel Maki Virgíniuszt fürkészte néha, mintha ő lenne az egyetlen, aki látja Virgíniusz bőre alatt a repedéseket, ismeri a terhet, amit Virgíniusz magában cipelt. Olyanok voltak ilyenkor, mint a nap és a hold, párhuzamos, néma égitestek, Buzád meg valami kibaszott meteor, ami alig érte el az atmoszférát, már darabokra zúzódott.

Kriszta így nézett most rá, mint aki látja a Buzádban hömpölygő végtelen világűrt, mindent, aminek egyedül Zoli tekintetében volt helye. Krisztának semmi köze nem volt hozzá, és ő mégis látott mindent.

– Tudtad – lökte oldalba Buzádot Zoli vigyorogva –, hogy nem akartam melléd ülni?

Buzád torka kiszáradt.

– Nem tudtam.

Zoli elnevette magát.

– Úgy féltem, hogy röhögni fogok rajtad, érted, de nem is rajtad, csak azért, mert annyira igyekeztem nem röhögni, és tudtam, hogyha elröhögöm magam, orrba vágsz, és erre tessék – fordult vissza Kriszta felé –, nem mellém ültetik? És akkor is úgy kezdte, hogy cső, Buzád vagyok, és én azt se mertem mondani, hogy tudom, most mutatkozott be, csak lapítottam, mint libafos a fűben, és aztán… – Elnevette magát, megingott a székén. – Aztán megkérdezte, szégyenlős vagyok-e, mert hogy az nem baj, a nővére is az, és majd ő beszél helyettem. – Vigyorogva összeborzolta Buzád haját, úgy nézett le rá, valami különös, ellágyuló csillogással a szemében, mintha még mindig csak ketten ültek volna a hátsó padban.