Nomen est omen.

14. Átlagos genkszter

Azonnal a rendőrségre siettek, Buzádnak mégis úgy tűnt, nem érhettek oda elég gyorsan. Pedig forgalom sem volt akkor este, csak úgy süvítettek a főutakon. Buzád valami különös transzban töltötte az egész utat, nem fogta fel se a jelent, se a jövőt, csak a megérkezés lebegett előtte, a megérkezésnek valami távoli, megfoghatatlan körvonala, amin túl nem jutott el hozzá semmi: se Erika ideges vibrálása, se a teli-zöldek vagy épp a bosszantó pirosak, amiket Erika egy ponton túl, amikor nem jött semmi, már csak ignorált.

Azt is csak akkor vette észre, mennyire lüktetett a keze, amire Viki néni rácsapott a botjával, amikor Erika leállította a motort a rendőrségi parkolóban; akkor Buzádot fejbe vágta a fájdalom, az ujjai dagadt merevsége, de nem volt ideje ezzel foglalkoznia.

Kirúgta az ajtót, az ő lendülete pedig Erikát is kiszakította a dermedtségből. Átvágtak a nedvességtől csillogó aszfalton a rendőrség épülete felé, Buzád a vállával lökte be az ajtót. Az ügyeletes recepciós rendőr felnézett.

– Martinovics Zolit keressük – vágott a közepébe Buzád. Igyekezett higgadtságot erőltetni magára; tapasztalatból tudta, hogy a rendőrök nem reagáltak jól, ha valaki berontott a területükre, és verni kezdte az asztalt, bármennyire is jólesett volna most az, passzolt volna a Buzádban dörömbölő pánikhoz.

– Az édesanyja vagyok – ért melléjük Erika is –, azt hallottam, idehozták... idehozták a kisfiamat... – Még szaporán szedte a levegőt a sietségtől, de az ügyeletes rendőrt ezzel nem lehetett meghatni.

– A kihallgatás még folyik, ha valami jelentős fejlemény van, értesülni fognak róla – mondta szenvtelenül, azzal visszatemetkezett a Playboy magazinba , aminek a csücske éppen csak kilógott az asztal alól. Buzád sajgó keze ökölbe szorult.

– De...

Éppen hőbörögni kezdett volna, túl idegesen ahhoz, hogy bármilyen meggyőző dumát kitaláljon, amikor valaki váratlanul megnyikkant mögötte, mintha egér cincogott volna, mire Buzád felkapta a fejét, megpördült. A mosdó ajtaja éppen akkor csapódott rá Gergőre, aki valószínűleg onnan jöhetett, de amint meglátta Buzádékat, már vissza is bukott oda.

– Gergő! – lendült felé Buzád. Nem tudta, mit akart: összeszidni-e a fiút vagy megölelgetni, de nem számított. Újabb rendőr állta útját, mellkasa előtt összefont karjain megfeszült a sötét egyenpóló.

– Ha nem hozzátartozó, ne is próbálkozzon.

Buzád ezt válaszra sem méltatta; meg akarta kerülni a rendőrt, de a férfi mozdíthatatlan volt, úgyhogy Buzád újra elkiáltotta magát:

– Gergő!

Gergő résnyire nyitotta a mosdó ajtaját, csak az egyik szeme látszott ki, könnyáztatta arcának egy vékony szelete.

– Úgy sajnálom – szipogta –, úgy sajnálom, nem akarom, hogy Zolinak baja legyen, úgy sajnálom...

Buzádban, ha volt is komoly harag, most végleg ellágyult, halkan elnevette magát.

– Beszartál, mi? Pedig nem is csináltál semmit, na. Tudom, hogy nem csináltál semmit.

– De... De az én hibám volt... Ha nem futok el...

– Faszt volt a te hibád – vágta rá Buzád –, te nem tehetsz semmiről. Nekem nem kellett volna azt mondanom, amit mondtam.

Gergő még mindig csillapíthatatlan volt.

– De igazad volt... Igazad volt, Zoli tényleg bajban van, és az egész miattam... – szipogta, és Buzád arra gondolt, talán jobban tudná Virgíniusz bölcs nyugalmát árasztani magából, ha ezt az egészet nem egy ajtón keresztül, egy rendőr rosszalló pillantásának kereszttüzében kellene megbeszélniük.