Nomen est omen.

16. Mint a filmeken

– Hát… – szólalt meg Buzád, miközben hazafelé hajtottak az ereszkedő szürkületben. – Ez a gyerek sem jön már vissza.

– Miért, még melyik nem? – hunyorgott rá Erika. Egészen humoránál volt, annak ellenére, hogy ő is most vesztette el Gergőt.

– Senki – préselte ki magából Buzád. – Mindenki elmegy… És senki sem jön vissza…

Erika hallgatott egy darabig, úgy mélyült el az autóban a csend, mint Zoli vallomásakor, úgyhogy Buzád sejtette, most valami fontos beszélgetés következik. Inkább kibámult az ablakon a mellettük elsuhanó bokrok sötét árnyaira.

– Te elhagytad azt a gyereket? – kérdezte Erika.

– Nem! – vágta rá Buzád. – Én nem, én…

– Mindig itt leszel neki? – Erika úgy hangzott, mint aki gúnyolódik, és Buzád nem tudta visszafogni az indulatot a hangjából.

– Igen! Igen, baszd meg, mindig itt leszek, akkor is, ha…

– Ha nem egy házban éltek? – Erika szeme nevetett, ahogy rávillant, és Buzádon átszaladt a hőség. Tehetetlenül elnevette magát.

– Ez övön alul volt.

Erika mosolyogva folytatta:

– Én is szomorú vagyok, hogy nem marad, de neki ez jó. Minél több ember áll az oldalán, annál jobb. És az, hogy most már Irén is van neki, nem jelenti azt, hogy minket elveszített. Vagy hogy nem fog fájni az, hogy a szüleit elveszítette. Vannak dolgok, amiket nem lehet pótolni, de minél többen szeretik az embert, talán annál kevésbé fáj majd az a hiány.

Buzád elszoruló torokkal hátrahajtotta a fejét.

– Gondolod, hogy Virgíniusz… – Nem ezt akarta mondani, csak kicsúszott, mert Virgíniusz ott kísértett minden félig elfeledett emlékében, a szívének minden tompán sajgó lüktetésében. Minden út valahol Virgíniuszhoz vezetett vissza, Virgíniusz volt Buzádban a kezdet és a vég, és a szálak is belőle futottak csak Immakulátához, Tashoz, Zolihoz, talán még Buzád saját szüleihez is.

– Senki sem fogja neki azt jelenteni, amit te jelentesz – mondta Erika csöndesen. – És neked senki sem fogja azt jelenteni, amit ő jelent. De ettől még az életedben mások nem jelentenek kevesebbet, ahogy az ő életében sem. Mindenkire szükség van.

Mindenkire szükség van… Buzád összeszorította a szemét, legszívesebben összegömbölyödött volna a hirtelen beléhasító fájdalom körül, mert ezt akarta egész életében, semmire sem vágyott annyira, mint hogy szükség legyen rá, hogy akarják. Akkor is, ha nem tud megjavítani mindent maga körül, mint Virgíniusz, ha nem ment életeket, mint Immakuláta. Csak szeressék.

– Máskor is meglátogathatjuk Gergőt – tette hozzá Erika. – Semmi sincs veszve csak azért, mert nem ugyanott élünk.

Buzád összepréselte az ajkát, bólintott. Azt kívánta, bárcsak elhinné azt, amit ésszel már felfogott.

*

Amikor hazaértek, Zolit a lábával a konyhaasztalon találták. Sportújságot olvasott, mellette sör állt az asztalon, meg egy csomag szotyi, amiből fel-felmarkolt egy marokkal, és a héjakat egy kistálkába köpdöste. Mikor Erika belépett az ajtón, olyan gyorsan rántotta le a lábát az asztalról, hogy majdnem felborult a székkel.

– Kopogni luxus?!

– Miért, Zolikám, csak nem tilosban jártál, hogy kopognom kell, ha belépek a saját házamba? – Erika élesebben szólalt meg, mint előtte a kocsiban, és Zoli lesütötte a szemét.