Nomen est omen.

15. All The Small Things

Hazafelé a kimerültségtől alig szóltak egymáshoz, csak Buzád törte meg a csendet, mint valami izgatott, de tapasztalatlan inkvizítor, az újabb és újabb kérdéseivel.

- Mi volt odabent? Miket kérdeztek? Te mit mondtál nekik? Mondták, hogy jogod van ügyvédhez? Bántottak? - És így tovább, amíg el nem kapta Erika fáradt pillantását a tükörben. Pedig Zolinak mindennek ellenére mintha jókedve lett volna, türelmesen válaszolgatott Buzád kérdéseire, bár Buzád így sem tudott meg tőle sokat.

Nem, nem bántották a rendőrök, nem, nem köpte be őket, nem tudja, talán lehet hívni ezzel a Tast, igen, felhozták a priuszát, igen, említette, hogy jó magaviselet miatt engedték ki hamarabb, nem, nem kell, hogy Buzád visszamenjen, és összeverje őket...

Aztán már Buzád figyelme is lankadt, elálmosodott a kocsi ringatózásától. Csak most vette észre, mennyire sajog az orra, ahol Gergő apja megütötte, a karja, amire már adtak egy merevítőt, és instant jeget zúzódásra, ennek ellenére valahogy mégis sikerült elaludnia.

Nem tudta, mennyi idő telt el, sem azt, alszik-e még, vagy már felébredt, de a szeme csukva volt, mikor Zoli azt mondta:

- Ne haragudj.

Buzád az elmélyülő, terhes csöndből tudta, hogy a szavak nem neki szóltak, hogy ő most olyan, mintha nem is létezne, hiszen azt hitték, alszik, és inkább meghúzta magát, visszafojtotta a lélegzetét is, minthogy félbeszakítson valami fontosat.

- Miért? - kérdezte Erika végül, lassan, mint aki megfontolta magában ezt az egy szót is.

- Mert egyszer régen... valami elbaszódott bennem - suttogta Zoli -, és már sosem leszek az a gyerek, akit szerettél volna.

Buzád résnyire nyitott szemhéjain keresztül látta, ahogy Erika a kormánykerékre markolt, az ujjpercei még a kékes félhomályban is fehérnek tűntek, és elakadó lélegzetéből kihallotta az iszonyatot, azt, ami előtt elhaltak a szavak. Milyen lehetett egy anyának ezt hallani?

És Buzád fejében újra felcsendült Virgíniusz hangja: hogyha jól szeretnélek, neked sohasem fájna semmi... És érezte megint a Zoliban tátongó űrt, a hidege belengte a kocsit, de Buzád már tudta, hogy a világ minden szeretete sem volt elég, hogy begyógyítsa a legmélyebb sebeket, betömje a végtelen lyukakat, mégis meg kellett próbálni, csak azért is, bármi áron.

- Mindig az a gyerek voltál, akit szerettem volna - mondta Erika, szinte már agresszívan. - Mindig. Az én bolondos, csupaszív kisfiam.

- Akkor is, ha... ha sohasem lesznek tőlem unokáid? - Zoli hangja elcsuklott. - Sosem lesz feleségem? - Buzád a visszapillantóban látta, hogy a szája megremeg. - Akkor is az leszek, ha... ha meleg vagyok? - mondta ki, és mintha a torkát kavicsok szorították volna el, úgy kellett kipréselnie magából a szót, erővel.

Erika könnyesen elnevette magát.

- Akkor is. Zolikám, akkor is, mindig. Az első pillanattól fogva, örökkön örökké az én fiam.

Zoli szívott egyet az orrán. Egy darabig hallgattak; talán ennyi volt, talán ezzel lehúzták a ragtapaszt. Erika a torkát köszörülte, úgy, mint azok, akik hiába próbálnak lazának tűnni.

- Na, és... Van már esetleg valakid... akit bemutatnál? - kockáztatta meg.

Most, feszült meg Buzád az izgalomtól, most, mondd ki a nevemet, mondd ki, hogy szeretsz, hogy engem szeretsz, csak engem, örökké... De Zoli nem mondott semmit, csak felcsuklott belőle a nevetés, összegörnyedt tőle, és úgy maradt, akkor is, amikor már a zokogástól rándultak görcsbe a tagjai. Buzád pedig összeszorította a szemét, úgy tett, mint aki nincs is jelen, hiszen mind ezt hitték, hogy ő aludt. És tényleg sikerült is így maradnia, egészen hazáig.