Nomen est omen.

9. Nice Guys Finish Last

Buzád másnap tőle szokatlanul korán ébredt. Zoli még aludt, a karja ernyedten pihent Buzád derekán, Buzád a bőrén érezte forró lélegzetét. Lehunyta a szemét.

Halványan rémlett neki, min gondolkozott előző este, de igazán csak egyetlen gondolat ragadt meg benne: hogy Zoli legyen boldog. De mi tette volna Zolit boldoggá?

A férfi nem ébredt fel, amikor Buzád kihámozta magát az öleléséből. Miközben a kisbolt felé talpalt, azon gondolkozott, egyáltalán ki volt ő Zolinak. Nem volt több, mint egy kicsit önző, kicsit szar haverja.

Buzád elnyomott egy sóhajt. Szegény Zoli, hogy ilyen barátai voltak. És Buzád azt sem tudta, hogyan legyen hozzá jobb. Most is csak kihasználta Zolit a saját kielégülésére, amikor Zoli valaki tök másba volt szerelmes, és Buzád legfeljebb csak unaloműzés lehetett neki.

Valahogy nem tűnt fairnek megcsókolni Zolit azután, hogy Buzád rájött, mit érzett iránta. Hiszen Zolinak erről fogalma sem volt, ő biztosan azt hitte, egy lapon vannak, hogy ez az egész csak szórakozás, felfedezés, Buzádnak kísérletezés, amit Zoli jó haver módjára támogatott. Ahogy tette egész életében.

Buzád valahogy bele sem gondolt, Zoli mennyi mindent tett érte. Mennyi mindenben támaszkodott rá, és Zoli mennyire egyedül volt mindennek ellenére. Mi lett volna, ha Zoli esetleg bajba kerül valamelyik éjszakai portyázása során? Ki menti ki a szarból? Hülye dolog volt, de Buzád így utólag is befeszült rajta, mi lett volna Zolival.

Talán benézhetnének egy melegbárba – gondolta Buzád, miközben gépiesen fizetett a kisboltban, zacskós kakaót vett, meg péksüteményt hármuknak. – Akkor nem lennének ennyire egymásra utalva, sőt, talán Zoli is találna magának valakit, valaki újat, aki helyettesíti majd azt a régi szerelmet.

Egyáltalán ki volt az a csávó? Valami szent lehetett, ha Zoli ennyire szerette. És mekkora gyökér faszfej, hogy ő nem szerette viszont Zolit, amikor Buzád nem ismert Zolinál jobb srácot. Ha Buzád csak egyszer beszélhetne ezzel az idiótával, biztos, hogy megverné.

Végigvette magában a közös ismerőseiket, miközben sétált, listát írt a telefonjába a lehetséges gyanúsítottakról. Ott volt a Papp Sanyi, de Zoli azt váltig tagadta, és semmi oka nem volt róla hazudni. Buzád azért felírta. Aztán ott volt a másik Sanyi, a Kocsis Sanyi, meg a lófogú Béla. Meg a Roló, a Romsics Lóránt, aki eggyel felettük járt gimiben, ő is nagy gyökér volt. Aztán felírta még a Vass Petit, a Liptai Robit meg a Kolonics Simont, akivel néha-néha egybe járogattak. Virgíniusz még szóba jöhetett, de Zoli azt is vehemensen tagadta, pedig Buzád azt tartotta a leglogikusabb opciónak. Hiszen Zoli azóta ismerte őt, amióta Buzádot magát.

Mikor visszatért a kisboltos reggelivel, Zoli még mindig aludt, csak akkor kezdett ébredezni, amikor Buzád hozzávágta a croissantos zacskót. Valamit morgott, ahogy felemelte a fejét, kábán körbenézett, merről jött a támadás, de nem kellett sokat keresgélnie, mert Buzád már le is vetette magát mellé.

– Szasz, Zolika.

Zoli elmosolyodott.

– Szia. – Bágyadtan Buzád térdére hajtotta a fejét. – Hol voltál?

Valahogy olyan... védtelennek tűnt, Buzád még sosem látta így. Nem látta még reggel, félálomban bújni hozzá, nem is hitte, hogy az ilyesmi lehetséges volt. Hogy Zoli ilyen bújós legyen. Megsimogatta Zoli orrnyergét, benne a csorba forradással, mire Zoli mosolyogva lehunyta a szemét.

– Hoztam neked ágyba reggelit. – Buzád hangja furán hatott a csöndben, úgyhogy oldalba térdelte Zolit, hogy a zavarát oldja. Meglengette a férfi orra előtt a zacskós kakaót. – Kérsz?