Nomen est omen.

2. Keleti csőd

Ahogy általában mindent, végül a kisteherautót is Tas intézte el neki. Buzád ismeretségi köre eléggé megritkult az elmúlt három évben, ahogy várta, a Sanyi, a Jocó meg a lófogú Béla pont leszarták, főleg mivel ennyi idő után csak azért kereste őket, mert akart valamit, de Tas ismert valakit, aki ismert valakit... És bumm, kisteherautó.

Még a pakolásba is besegített Virgíniusszal együtt, sőt, rájuk szabadította az egész Zögulit, a hétvégén kicuccolták Erikáék egész lakását, amíg a nő aprósüteményt és szőlőlevet próbált beléjük tömködni. Tas ebből is nagy showt csinált, ahogy a világon mindenből, együtt bőgtek a Zögulival valami munkadalt, amin Erika remekül szórakozott, sőt, ő maga tanított meg nekik néhány retró számot, amire emlékezett.

Virgíniusz furán csendes volt, pedig általában jól kijött Tas bandájával, Buzádot meg is lepte, mennyire. A bátyja sosem volt az a hangos, mindenki-a-haverom gyerek, de az egész Zöguli ugyanúgy beleesett, mint az énekesük. Lehet, csak azért, mert Virgíniusz állandóan etette őket, de Buzád ezt megértette, ő is ezért szeretett Erikáéknál lógni annak idején. Most viszont Virgíniuszt látványosan nyomasztotta valami, és bár Buzád viszolygott a lelkizéstől, valahol a tévé és a könyvszekrény között rájött, egy darabig nem fogja látni Virgíniuszt, úgyhogy erőt vett magán.

– Na, mizu? – telepedett le Virgíniusz mellé az egyik felfordított fotel szélére, amit Erika kidobandónak ítélt.

Virgíniusz homlokán elmélyült a ránc, a szája sarka lefelé konyult.

– És ez most mit jelent? – nézett körbe a félig kipakolt cuccokon, a zsibvásárra emlékeztető utcán. – Te is elköltözöl?

Buzád elvigyorodott, oldalba bökte Virgíniuszt.

– Miért? Hiányoznék?

Virgíniusz kinyitotta a száját, majd becsukta. A térdével meglökte Buzád térdét.

– Persze, hogy hiányoznál.

Buzád torka elszorult, lebámult Virgíniusz poros sportcipőjére az ő bakancsa mellett. Csak most tudatosult benne, hogy még soha nem töltött huzamosabb időt Virgíniusztól távol. Persze, ott volt az a pár hét, amikor elszökött, meg Virgíniusz már egy éve Tassal élt, de közben végig egy városban laktak, csak pár utca választotta el őket egymástól. De most...

Buzád halkan nyelt. Hiszen ő még nyári táborban sem volt soha, és most elfogta valami óvodás szorongás, ha arra gondolt, milyen messze lesznek egymástól. Talán Virgíniusz is érezte, mert tördelni kezdte az ujjait.

Buzád elröhögte magát. A kurva életbe is, harminc éves lesz nemsokára, nem bujkálhatott örökké Virgíniusz szoknyája mögött. Most jót akart tenni, életében először, és nem hagyhatta, hogy ettől bármi eltántorítsa.

– Úgyis visszajövünk – döntötte a fejét Virgíniusz vállára.

– Nem tudom – dünnyögte Virgíniusz. – Erika eléggé elszántnak tűnik.

Buzád megvonta a vállát.

– Az mindegy. Én meg Zoli attól még visszajövünk.

Virgíniusz elnevette magát, elfordította a fejét.

– Jól van – mondta, a hangja feszes a benne bujkáló vidámságtól. – Jól van. – Megpaskolta Buzád térdét. – Várunk vissza.

Buzád lehunyta a szemét, a fejével meglökte Virgíniusz vállát.

– Helyes. – Felsandított Virgíniuszra. – Aztán ne sírjál utánam túlságosan.

– Nem fogok. Pezsgőt bontok – vágta rá Virgíniusz, de közben úgy nézett, mint akinek szorulása van, és Buzádban feltámadt az elégedettség apró szikrája, hogy talán ezúttal Virgíniusz volt, akit megviselt az ő hiánya. Hadd érezze kicsit ő is, milyen az a végtelen jégmező.