A reggel ezzel a reszkető várakozással indult, nézték, mikor jönnek a rendőrök. Erika mélyeket sóhajtott.
– Zolikám, Zolikám… – Pihegő mellkasára szorította a tenyerét. – Jaj, Zolikám, mi lesz veled?
Zoli felháborodva széttárta a karját.
– De nem is csináltam semmit!
– Nyugi, Erika – szólt közbe Buzád – nem lesz itt semmi gáz. Majd ha kijönnek, elintézem, csak hagyjatok beszélni, de amúgy ki se jönnek ilyen pici faszságért. Pakoljunk inkább, nem? – Alighogy ezt kimondta, már el is fáradt, de nem, nem, ő azért jött, hogy hasznos legyen Erikáéknak. Elég volt már itt a lázas rothadásból.
Erika mintha meg sem hallotta volna őt.
– Megkérdezem Bélát is, tud-e itt a rendőrségről valamit… – Felállt, hogy telefonáljon, Buzád értetlenül nézett utána. Erika hangja a ház mellől szivárgott be a nyitott teraszajtón.
– De én mondtam, hogy… – fordult Buzád hevesen Zoli felé, de Zoli leintette.
– Shh. – Még azt sem mondta, hogy „kuss legyen”, és Buzád érezte, ahogy az arcába vér szökik. Zoli megtapogatta a homlokát, két tenyerébe fogta az arcát, hogy kitapintsa Buzád nyirokcsomóit. Nagyon rá volt függve ezekre a nyirokcsomókra.
– Még mindig kicsit meleg vagy – dörmögte.
– Nem kicsit, Zolika, nagyon – kacsintott rá Buzád.
Zoli felmordult, megszorongatta a nyaka két oldalát.
– Még mindig nem vicc, jól van?
Buzád gyorsan előredőlt, lekapta Zolit, és mielőtt elhúzódott, búcsúzóul az ajkába harapott. Zoli szája ernyedten elnyílt.
– Na, mi lesz, Zolika, buzulunk vagy mindent egyedül kell csinálnom? – vigyorodott el Buzád.
Zoli megragadta a székét, közelebb rántotta Buzádot.
– Fene a rámenős mindenedet! – És már csókolta őt, elfúlón, durván, kapkodva, Buzád pedig az ölébe mászott, bevágta a térdét Zoli székének szélébe, de nem zavartatta magát. Zoli elkapta a vállát.
– Várj… Várj, anyukám…
– Telefonál – vágta rá Buzád, és már mászott volna vissza Zolira, de Zoli megint eltolta magától.
– Ne most… Majd este…
– És addig én mit csináljak, Zolika, dögöljek meg?
Zoli elvigyorodott.
– Ha ragaszkodsz hozzá. De hullákkal én nem szexelek.
Buzád felvonta a szemöldökét.
– Igen, mert azt fogunk? Egyből bele a lecsóba, Zolika, ilyen rámenősek lettünk hirtelen?
Zoli előbb elsápadt, majd elvörösödött, lesütötte a szemét.
– Nem azért, ha… ha nem akarod…
Buzád meglökte a férfi vállát.
– Csak hülyítelek, Zolika, én ne akarnék dugni? Én mindig akarok. – Megfogta Zoli kezét, az ölébe vezette, és Zoli a nadrágján keresztül marokra fogta őt. – Látod, mennyire akarom? – súgta, és elégedetten észlelte, ahogy a combja alatt Zoli álló farka tovább keményedik.
Rátett még egy lapáttal.
– Tudod, hogy akarom – duruzsolta Zoli ajkaiba. – Tudod, mennyire akarom… – A csípője lágyan felhullámzott, ahogy Zoli ölének dörgölte magát, és Zoli felnyögött, simult hozzá. – Tudod te is… – suttogta, és Zoli nyújtózott utána.
YOU ARE READING
Nomen est omen.
RomanceTörök Buzád lassan betölti a harmincat, és még mindig nem találta meg a helyét a világban. Alig szembesült vele, hogy a név mégis kötelez, rá kell döbbenie arra is, hogy körülötte mindenki előre halad: a bátyja, Virgíniusz töretlenül nyomja a nyálat...