Nomen est omen.

6. Kifacsart citrom

Végül csak elmentek az ügyeletre, hogy ellássák Zoli ujját. Rendes lámpafényben már látták, hogy Buzád nem is harapott olyan nagyot, de azért ott maradt a foga lenyomata, mély, lila zúzódásként.

– Lehet, nyomot is fog hagyni – jelentette be Zoli vidáman, miután kijött a doktortól.

– És ennek te örülsz, baszd meg? – képedt el Buzád.

Zoli nem mondott semmit, csak elrévedő mosollyal megmozgatta az ujját, pedig az ujjperce nem is hajlott a géztől. Buzád megcsóválta a fejét, és ellökte magát a faltól.

– És most? – kérdezte, amikor kiértek a sötét parkolóba. – Van minimum négy óránk az első buszig. Beugrunk a sztriptízbárba?

– Vagy – Zoli elkapta a karját, a falnak perdítette. Buzád fölé tornyosult, megtámaszkodott mellette. – Csinálhatunk mást is.

Buzád megnyalta a szája szélét, Zoli övére markolt, úgy húzta közelebb, az ujjai hegyével kitapintotta Zoli keményedő farkát.

– Hogy mi nem jut eszedbe, Zolika...

Zoli felnyikkant, ellökte magát a faltól, és távolabb lépett. Úgy nézett Buzádra, mintha Buzád éppen a lelki üdvét fenyegetné. A húgysárga utcai lámpáktól nem látszott jól, de Buzád meg mert volna rá esküdni, hogy még el is pirult.

– Mi van? – tárta szét a karját, aztán elnevette magát. – Ez teszt volt? Átmentem? Vagy a szűzkurvákat szereted? Mert olyat is tudok.

– Azt megnézem – suttogta Zoli rekedten.

Buzád újra a falnak vetette a hátát, az árnyékba surrant.

– Gyere ide. – Zoli ziháló mellkassal közelebb lépett. – Nyomulj rám.

Zoli bátortalanul a falnak támaszkodott, Buzád fölé nehezedett. Buzád tágra nyitotta a szemét, elnyíló ajkakkal felnézett rá.

– De, Zoltán – rebegte, miközben Zoli fenekére csúsztatta a tenyerét –, én nem olyan lány vagyok... – Azzal Zoliba csípett, mire Zoli megugrott, az öle Buzádénak feszült. Buzád lelkesen hozzádörgölőzött, miközben a szempilláját rebegtette. – Engem nem úgy neveltek...

Zoli felmordult.

– Te...! – Elkapta Buzád állát, megszorította, és Buzád szíve fellüktetett az ölében, reszketve felnyögött. – Te... – És Zoli már csókolta, durván, harapva, Buzád feje a falnak koppant. A vére vágtázott az ereiben, ahogy Zolinak feszült.

– Kérem, ne... – pihegte, és húzta magához Zolit, a tarkóját szorította. – Ne... – Zoli az ajkára harapott, a fogai alatt vér serkent, és Buzád felkarmolta a hátát. – Zoli... – zihálta –, Zoli...

Zoli befogta a száját, és Buzád azt hitte, most újra maga alá gyűri, mint nemrég a parkban, de Zoli megdermedt. Minden izma reszketett, mintha közelebb akart volna mozdulni, de lassan lehámozta magát Buzádról, fájdalmasan, mint a ragtapasz.

– Ne... Ne itt... Ne így – súgta.

Buzád felnyöszörgött, megborzongott Zoli testének mindent elborító melege nélkül.

– Akkor hogyan?

– Nem tudom, ágyban...

Buzád felhorkant.

– Úgy meghalni kell, Zolika, ágyban, párnák között, nem szexelni.

Zoli elnevette magát.

– Miért, mosdóban jobb? Állva? – Csókot nyomott Buzád ajkára, mintha lepecsételte volna a dolgot. – Ne most legyél okos.