Nomen est omen.

13. The Art of Losing

Másnap reggel Buzád arra ébredt, hogy Zoli megfeszül mögötte, de félálomban nem volt türelme szép, megnyugtató szavakat sugdosni arról, hogy mennyire akarja ezt az egészet. Morogva mélyebbre fészkelődött Zoli karjai közé, és megszorította a férfi kezét, csak egyszer, röviden, mert ha Zoli menni akart, ő nem állíthatta meg.

Zoli élesen, röviden kapkodta a levegőt, a lélegzete forrón Buzád tarkójának csapódott. Buzád nem akarta, de a férfi nyugtalansága rá is átragadt, az álom kimenekült a szeméből. Lassan úgy feküdtek egymás mellett, mint a viaszbábuk.

Végül Buzád megelégelte a dolgot, és egy hirtelen lendülettel a másik oldalára fordult, szembe Zolival. Zoli szája elnyílt ijedtében.

– Bú – súgta Buzád vigyorogva. Zoli bosszúsan elnevette magát, távolabb csusszant, pedig Buzád éppen ezt nem akarta.

Hiába próbálta elkapni a férfi pillantását, Zoli nem nézett rá. Buzád azért csak betolakodott a személyes terébe.

– Mi olyan ijesztő, Zolika? – kérdezte halkan, mire Zoli megvonta a vállát, és a hátára gördült. Buzád elnyomott egy sóhajt, miközben követte a példáját.

– Tudod, mit? – szólalt meg. – Most játsszuk azt, hogy becsukom a szemem, és az olyan, mintha nem lennék itt. És azt csinálhatsz velem, amit akarsz.

– Ez faszság – morogta Zoli, mert valahol ő is megrekedhetett kamaszkorában. Buzád soha nem gondolta, hogy egyszer ő lesz az érettebb kettejük közül.

– Nem az. Azt csinálsz velem, amit akarsz, és én meg sem mozdulok. – Azzal lehunyta a szemét, várta, Zoli mit kezd az ajánlattal.

Zoli egy darabig nem mozdult. Aztán Buzád megérezte ujjbegyeinek óvatos simítását az alkarján.

– És ha… rossz dolgokat csinálok? – suttogta Zoli. – Valamit, amit nem akarsz?

Buzád megnyalta az ajkát.

– Én tőled mindent akarok, Zolika.

Zoli ujjai már Buzád könyökénél jártak, de az érintés most megtorpant.

– Nem tudod, az mit jelent.

Buzád érezte, ahogy Zoli közelebb csúszik, érezte a testének tömegét maga fölé tornyosulni, és igyekeznie kellett, hogy megkönnyebbülésében el ne mosolyodjon.

– Mert mit jelent, Zolika? Mutasd csak meg!

Zoli felhorkant, közelebb hajolt; a lélegzete Buzád meztelen mellkasát csiklandozta, és Buzád már nem tudott nem leplezetlenül vigyorogni.

– Egész életemben – mormolta Zoli –, attól féltem, hogy rájössz. Rémálmaim voltak róla. Hogy hogyan néznél rám, hogyha tudnád, mennyire… mennyire félnél, és mindenki röhögne, csak te… Mint a horrorfilmben a szörnyre, úgy néznél rám. Egész életemben…

Buzád szerette volna kinyitni a szemét, mondani valami megnyugtatót, de nem merte, nehogy elriassza Zolit. Zoli megtámaszkodott fölötte.

– Igazából ez olyan, mint a legrosszabb rémálmom. Csak furább. Mindig azt várom, mikor fogok felébredni.

– Miért, Zolika – szólalt meg Buzád halkan –, ebben az egész nagy reménytelen szerelemben mindig csak a rosszra gondoltál? Nem fantáziáltál… semmi jóról? – És vigyorgott hozzá, mert kacsintani nem tudott.

Zoli felszusszant.

– De – lehelte.

– Akkor? Meg sem mutatod?

Zoli kifújta a levegőt, feljebb csúszott. Széles tenyerével elsimogatta Buzád haját a homlokából, megcsókolta először ott, aztán lejjebb, az orra mellett.