A Nagy Terv [BEFEJEZETT]

Másfél hét sok idő a poklokban

Ihab negyed óra múlva visszatért, és csak halványan elmosolyodott a szendergő mágus láttán.

Leült a dolgozószobájában az íróasztalhoz, és a semmiből előidézett egy könyvet. Rengeteg jelző cetli lógott ki belőle, és a könyvjelző szalagjának a vége is rojtos volt már a sok használattól. A könyvön rengeteg rúna ékeskedett, démoni, halandó, és valamilyen más is, mintha mindenhogyan le akarta volna védeni Ihab. Kikeresett pár részt benne, majd a semmiből manifesztált pár pergamen lapot, amire egyből átmásolódott a tartalom. A pergamenek szélén szintúgy ott virítottak a rúnák, mind a háromféle.

Utána hagyott egy üzenetet a kanapétól nem messze, jól látható helyen, hogy mindjárt visszajön. Kényelmesen kisétált, majd egy jó órát elidőzött, bízva abban, hogy addig Dorian nem ébred fel.

Hát bizony nem, húzta a lóbőrt. Annyi változott, hogy az egyik lába kilógott a takaró alól, egy kicsit meg is moccant az a végtag mikor ajtó nyitódást érzékelt, de aztán megint nyugalmi állapotba került. Még egy ideig így maradt, aztán, mint aki kómában volt napokig úgy ébredt fel.

– Uh... – fogta meg a fejét. – Azt a rohadt... – morogta és most már két kézzel fogta a fejét, miközben a hátára fordult.

Ihab felfigyelt a zúgólodásra, és a nappaliba sétált. Látva a fájdalmát elhúzta a száját.

Közelebb lépett hozzá, és lágy hangon szólította a nevén.

A mágus kicsit nehezebben vette a levegőt és próbálta összeszedni magát. Felült a kanapén és előre dőlt, mellkasára tette a kezét és mélyen belélegzett, nagyon arra koncentrált

– Dorian, hallasz engem? – kérdezte Ihab. Átható tekintete átkot keresett, vagy az energia kimerülés egyértelmű jeleit. Valószínűleg sok mindent láthatott már, így hogyha Dorian nem is volt olyan állapotban, hogy elmondta mi baja, jó eséllyel helyesen tippelhette meg a problémát.

Dorian összerezzent, úgy tűnt valami a energiájával nem stimmelt, mintha a kelleténél jóval kevesebb lett volna a testében. Úgy tűnt ez nála úgy manifesztálódik, hogy iszonyat fejfájást okoz neki. A mágus próbált relaxálni is megnyugodni, de nem ment neki könnyen.

– Dorian, hallasz engem? – kérdezte óvatosan ismét, és közelebb lépett. – Tudok neked segíteni, ha hagyod.

Jó mélyeket lélegzett, majd lassan ránézett a démonra. – H...hogy...? – kérdezte nyökögve, kissé saját magát is megijesztette, hogy ennyire elhasználta az erejét.

Mögé ült le a kanapén. – Húzd ki magad – mondta neki. Egyik kezét a mágus derekára, a másikkal a tarkóját támasztotta meg. A férfi behunyta a szemét, és vett pár lassú mély levegőt.

Dorian érezte, hogy a kínzó fájdalom lassacskán alábbhagy, és mintha valami eltöltötte volna. Nem démoni, és nem is luxheyi volt. Valami más, mégis az utóbbira hasonlított, csak tisztább volt. Sokkal tisztább, mintha a felsőbb békességet és céltudatosságot adta volna át. Nehéz lehetett ezt meghatározni. Nem a papok dogmatikus fehér mágiája volt ez, nem is a boszorkányok szellemekkel való társalgása. És egész biztosan nem fekete mágia.

A mágus hátra hajtotta a fejét és élvezte a szituációt. Lassan hátranézett Ihabra és amennyire tudta, figyelte mit csinál.

A férfi lehunyt szemmel, egyenletesen lélegzett, végül abbahagyta. Az arcán piros csíkokként futottak végig a könnyek.

– Jobban vagy? – kérdezte lágyan.

– Igen... – fordult a démonnal szembe és megsimította annak arcát. – Mit... csináltál? – kérdezte kíváncsian.