A Nagy Terv [BEFEJEZETT]

Egy csendes kúria

A mágus megnyitott egy portált maguk mellett s intett egyet, hogy a nő menjen csak előre. A boszorkány vonakodva tett eleget a felszólításnak.

Dorian még egyet biccentett az Arknak is.

A templom maradékát ízekre szedték a démonok, és a halálsikolyok továbbra is visszhangoztak. Dorian még kacéran hátra pillantva szemlélte az eseményeket, majd mind a ketten áttértek a felszínre, a kapu pedig elporladt mögöttük. A boszorkány enyhén remegve várta hová fog kilyukadni.

Egy igencsak régimódi vityillóba érkeztek meg, de ettől függetlenül látszott rajta, hogy egykoron bizonyosan fényűző volt. Az évek és az elhanyagoltság megtette a hatását. Imitt-amott azért "használható" volt, egyik ilyen helyiség a nappali rész, ahová érkeztek. A legtöbb bútorra valamilyen lepedőt terítettek, ami némileg megkímélte őket. A férfi egy elegáns legyintéssel megfosztotta az összes ülő alkalmatosságot a lepelektől, így már helyet lehetett rajtuk foglalni.

– Most már fesztelenebbül tudunk beszélni egymással – szólította meg nyájasan a boszorkányt. – Foglaljon csak helyet ahol szeretne.

Erős mágia érződött az egész épületen, igencsak le lehetett fedve többféle bűbájjal, ami megóvta az ott tartózkodókat a kinti behatásoktól.

A féltündér közben begyújtotta a nagy kandallót is a varázslatával, ami így elkezdte felmelengetni a helyet.

A boszorkány láthatóan nem nyugodott meg a környezet változástól. Úgy nézett körbe, mint aki azt várja, mikor csap le rá valami.

– Hol vagyunk? – kérdezte, miközben állva maradt.

– Az egyik kúriámban – állt meg nem sokkal előtte. – Egykor pompás volt, most már csak lerakat – mosolygott rá egyet, kivételesen ez kedvesre sikerült. – Megtudhatnám a nevét kedves? Szeretnék fesztelenebbül beszélni kegyeddel – tartotta a nyájas hangnemet.

– Gwenny – felelte vonakodva. – És most mit akar tőlem?

– Hallhatta a nagy Arkot, a kezembe helyezte a sorsát. Szeretném ha közös nevezőre jutnánk. Ön egy nagyon erős boszorkánynak tűnik – az ereklyék még mindig aktívak voltak a férfi karjain, így általuk is információhoz jutott. – Ilyen erős egyénekre mindig szükség van, kár lenne őket elveszelyteni hagyni – somolygott és úriasan helyet foglalt az egyik nagyobb fotelben.

– Mondja ezt úgy, teljesen figyelmen kívül hagyta, kik zuhantak a poklokba maga miatt. Mondja csak, jó érzés egy Ark kiskedvencének lenni? – fonta keresztbe a karjait maga előtt Gwenny.

– A szövetségese vagyok drága hölgyem és nem csak az övé – susogta, vigyora ijesztőbbé vált. – A sors hozta így, hogy pont maga is abban a templomban volt... én csupán... felfedeztem új erőimet – emelte meg kicsit a karjait, mire felizzottak a gyűrűkbe vésett rúnák, baljós skarlát vörösszínükben.

– El fogja dobni magát, amint magára unt – nézett rá komoran a boszorkány. – A démonok ilyenek. Pláne a nagyhatalmúak.

Talán rájött, hogy hiába is beszél egy fanatikusnak, mert elhallgatott. – A gyűrűket hogy szerezte meg?

– Százötven éve szövetkeztünk, ami elég erős és nagy lábakon áll, hogy csak úgy véget érjen – kacsintott rá. – A szövetségekkel... és erővel. – helyezte vissza a gyűrűket a karjára. – Ön tud róluk? – váltott kíváncsi hangszínre a beszéde.

– Hallottam róluk – bólintott Gwenny. – Állítólag a legelső boszorkány elzárta az ereje nagy részét ezekbe a gyűrűkbe, meg egyfajta erősítőként szolgált. De maga nem boszorkány, ahogy nézem. Mágus, vagy varázsló?