A Nagy Terv [BEFEJEZETT]

Eleven Emlék

Apróláb Úr hangosan fújt és morgott, egyértelműen nem tetszett neki a fejlemény.

Gwenny néni homlokán izzadságcseppek gyöngyöztek, és szaporábban vette a levegőt. Hálát adott a cicusoknak, hogy ilyen jól nevelten elszaladtak, és nincsenek most itt. Nem kellett, hogy kívülről bármi is látszódjék, ami a kunyhóban történt. Hunyorogva próbálta fürkészni mit mutatnak a gyűrűk.

Egy erős mágiamező vette körül őket, valószínűleg bűbájtalanokra, illetve alapból gyengébb személyekre durvább impulzusokat fejtett volna ki ez az egész, de a jelenlévők is megérezték a hatásait.

A feketemágus felkelt az ülőhelyéről, ami így szintén a semmivé lett, kicsit eltávolodott az ereklyéktől és vizsgálta a tájat. Meglátott egy nagyobb fát, ami kimagasodott a többi közül, de az se tűnt egészségesebbnek társainál.

– Ez... biztos, hogy egy emlék? Olyan mintha... átkerültünk volna egy másik helyre – beszéde kissé nehézkessé vált, ez a mágia kezdett rátelepedni az ő varázsképességeire is, így bár megfordult a fejében, hogy valami védőaurát vonna maguk köré, de érzékelte, hogy erre most képtelen lenne. – Úgy érzem oda kéne... menni – mutatott a fa irányába, ahonnan valóban jobban koncentrálódtak az itt lévő erők.

Gwenny néni mintha ráncosabbá vált volna, de öregesen feltápászkodott ő is. Apróláb Úr a nyakába ugrott, és együtt csoszogtak a fa irányába.

– Dorian... nem tudom... meddig bírom tartani... – lihegte az öregasszony.

– Szerintem elengedheted... ez tartani fogja magát míg vége nincs... – vetett egy pillantást a nénire, látta, hogy nincs túl jó bőrben.

Gwenny néni óvatosan ki is próbálta. Nem lett jobbban, továbbra is, mintha hirtelen vagy száz évet öregedett volna, azonban a zihálása alábbhagyott.

Úgy tűnt ezt az emléket(?) megnyitni kellett, nem állandóan fenntartani. Csak elindítan volt szükséges, ez a mágiafolyamat magától fennmaradt.

Közelebb érvén a fához a varázslat mintha enyhült volna, egy nagyobb vörös ködből pedig egy lebegő sziluett került elő. Az alak lótuszülésben ült, de a teljes fizimiskája nem látszott még.

Apróláb Úr fújt egyet az alak láttán, smaragdzöld szemei csak úgy villogtak a sok vörösben. A boszorka csendre intette a macskát, és kimerülten vizsgálódott.

Ahogy a fellegek kezdtek lassan feloszlani egy fiatal férfi kissé meggyötört ábrázata tárult a bámészkodók szeme elé. Az elnyűttsége ellenére gyönyörű volt, finom de azért férfias vonásokkal rendelkezett, rézvörös haját lágyan ringatta a szellő. Érdekes ruházatot viselt, vörös és fekete színekben, mintha arra is hatással lett volna valamilyen mágia, ami megtépázta volna. Úgy tűnt, mint aki éppen az erejét gyűjti vissza meditálásával.

A fekete mágus jó néhány percig meg sem tudott szólalni, sok mindenre számított, de ilyesmire semmiképpen, végül aztán csak sikerült szóhoz jutnia, miután felocsúdott.

– Ez lenne az emlék... ez lenne ő? – kérdezte halkan Dorian, mintha nem akarná megzavarni a boszorkányt, annak ellenére, hogy ez csak egy emlék.

– Lehet – felelte tartózkodva Gwenny néni. Tisztes távolságban állt meg az emléken belül. Valahogy sokkal feszélyezettebben viselkedett, mint Dorian, mintha tartott volna valamitől.

– Mit kéne látnom? – susogta halkan a mágus. – Mit kéne látnom? – ismételte meg és remélte észrevesz valamit, ami fontos. Szemei folyamatosan a boszorkány körül jártak, mikor is lágy suttogást kezdett hallani, de csak maguk körül, nem ismerte fel a nyelvet, még nem hallotta eddig soha, pedig életében már sok mindent megtapasztalt.