Nathan Sculpteur feketevérű vízköpő, ami sokszor inkább hátrány, mint előny. A vízköpőklán nem fogadja be, tagjai legszívesebben kinyírnák őt. A fekete vére miatt vigyáznia kell, hogy mások ne lássák vérezni. A szerelemről pedig még csak álmodoznia...
Oups ! Cette image n'est pas conforme à nos directives de contenu. Afin de continuer la publication, veuillez la retirer ou télécharger une autre image.
Vasárnap este csak forgolódtam az ágyamban. Túl izgatott voltam a másnapi kirándulás miatt. Nem azért, mert annyira vártam volna, hanem mert féltem a többiektől. Vajon kikkel fognak egy szobába rakni? Hogy érjem el, hogy senki ne figyeljen rám? Hova tudnám majd rakni a dolgaimat, hogy a többiek ne nyúlják le és rejtsék el mindet? Túl fogom én ezt élni?
Végül felharsant az ébresztőm dallamos hangja. Egy szemhunyásnyit sem aludtam az éjjel. Fasza.
-Jó reggelt! - köszönt anyu, mikor lecsoszogtam a konyhába. -Hogy aludtál?
-Milyen alvás? - morogtam és egy csokis joghurtal a kezemben -amit az előbb kotortam elő a hűtőnk bugyraiból- leültem a konyhaasztalhoz.
-Csak azt ne mondd, hogy egész éjjel fent voltál! - nézett rám szemrehányóan.
-Akkor nem mondom.
Feltéptem a joghurtos doboz alumíniumból készült tetejét, mire az ketté szakadt és csak az egyik fele jött le. Ráadásul a tetején lévő tejföl ráfröcssent az Oroszlánkirályos pizsamámra, pont Simba fejére. Ne már!
-'Reggelt! - jelent meg a konyhában az öcsém frissen és üdén. Kent magának egy szelet cseresznyelekváros kenyeret és lehuppant mellém.
-Apu visz ki a vonatállomásra, mert nekem ma sietnem kell - mondta anyu.
-Tényleg! Te most mész a kirándulásra. Mázlista! - jutott az eszébe Michaelnek, mire felhorkantam. Ez azért durván túlzás.
Kicsit elbambultam, mire a joghurt leesett a kanalamról, bele az ölembe.
Hát ezt nem hiszem el! Hogy lehetek ennyire szerencsétlen?!
Elment a kedvem az evéstől. Felálltam és a konyhából kifelé menet beledobtam a szemetesbe a félig üres joghurtos dobozt.
-Ne pazarolj! - hallottam Michael hangját, de ma semmi kedvem nem volt vitatkozni vele.
A szobámba felérve készülődni kezdtem. Magamra kaptam egy indigókék kapucnis pulcsit, aminek az elejére fehér betűkkel rányomtatták, hogy Párizs. Egy sima, fekete farmert vettem fel hozzá. A hajamat csak megfésültem, nem fogtam fel lófarokba, mert úgyis mindig szétjön. Ha összefognám hajgumival, fél órán belül az egész szétcsúszna. Úgy néznék ki, mint aki kétszer lefutotta a maratont.
A bőröndömmel a kezemben sikerült lesétálnom a lépcsőn (na jó, egyszer majdnem pofára estem, de csak majdnem). "Könnyes" búcsút vettem anyutól és az öcsémtől, majd apuval beültünk az autóba és magunk mögött hagytuk a házat.
A vonatállomáson rengeteg volt az ember, de a legnagyobb (és természetesen a leghangosabb) csoport a mi gimnáziumunké volt.
Elbúcsúztam aputól és a bőröndömet magam után húzva a többiek felé indultam.
-Mindenkinek kérem a papírjait! - de Villiers tanárúr próbálta túlkiabálni a társaságot kevés sikerrel.
-Szia! - nehezedett hirtelen mindkét vállamra egy-egy óriási kézfej, mire összerezzentem. -De ilyedős ma valaki! Megperdültem és Nathanre mosolyogtam.
Válaszoltam volna, de a vonatunk megérkezett és az évfolyamtársaim tolongani kezdtek, mint a birkák.
-Szépen, lassan gyerekek! Óvatosan a bőröndökkel!
Kivártuk, amíg a többiek felnyomulnak, csak azután szálltunk fel mi is.
Nathan-nek csodával határos módon sikerült találnia két egymás melletti üres széket. A bőröndömet a két lábam közé véve leültem. Nathan-nek könnyebb dolga volt a sporttáskájával, mert az simán befért az ülése alá. De neki viszont kicsi volt az ülés, így a válla elfoglalta az én székem nagy részét, ezért konkrétan majdnem a másik oldalamon ülő nő ölébe kellet belemásznom. Hosszú lábai (mármint Nathan-é, nem a nőé) már-már gugoló pózban álltak. Ha pedig kinyújtotta volna őket, akkor simán el tudta volna akasztani az összes járókelőt, aki elhalad előttünk.
-Bocsi! Nem akartalak kitúrni, csak hát... - motyogta zavartan és megpróbálta összehúzni magát. Nem sokra ment vele.
-Ha átkarolsz, akkor lehet elférünk... - vetettem fel az ötletet. Jó szokásom szerint elvörösödtem.
-Nem zavarna? - sandított rám. Megráztam fejem. Nathan a jobb kezével átnyúlt a hátam mögött és a jobb vállamat megragadva gyengéden magához húzott.
A könyvekben már sokszor olvastam, hogy a lány pillangókat érez a hasában egy fiú miatt, de eddig nem tudtam, hogy milyen érzés ezt megtapasztalni.
Az ajtók bezárultak és a vonat lassan elindult. A peronon még ki tudtam venni néhány csalódott és kifuladt arcot. Biztos ők voltak azok az emberek, akik lekésték a szerelvényt. Hát ja, van hogy lekésünk néhány dolgot az életben.
A peron eltűnt és a helyét a város látképe vette át. Majd lassan az épületeket is magunk mögött hagytuk és a vonat a fák között suhant tovább.
Csak most jöttem rá, hogy mennyire fáradt vagyok. Lehunytam a szememet, a fejemet hátrahajtottam és megtámaztottam az ablaküvegben. Nem érdekelt, hogy a velem szemben ülő lány osztálytársaim irigykedve bámulnak és a tekintetükkel próbálnak megfojtani.
Olyan kényelmes volt Nathan karjaiban pihenni! Itt biztonságban éreztem magamat.
És tényleg biztonságban is voltam, elvégre ez a fiú pár nappal ezelőtt megmentette az életemet.
A vonat halk, monoton zakatolása megnyugtató volt. A gondolataim és a körülöttem lévő hangok lassan eltompultak.
Örökké ebben a pillanatban akartam élni.
Oups ! Cette image n'est pas conforme à nos directives de contenu. Afin de continuer la publication, veuillez la retirer ou télécharger une autre image.
Sziasztok! Hát, ez most rövidebbre sikeredett, mint a többi fejezet🦋.
