A szívnek nem lehet parancsolni

2. fejezet - Szobabeosztás

- Láttad a szobabeosztást?

Mégis szóba áll vele! Will annyira megdöbbent, hogy Mike hozzászólt, hogy elsőre nem is értette a kérdést. Csak akkor tért kissé magához, mikor Mike csettintett egyet.

- Figyelsz te rám egyáltalán?

- Bocsi. Elbambultam. Mit kérdeztél?

- Azt, hogy láttad-e a szobabeosztást?

Will megrázta a fejét. Sejtette, hogy Mike is kollégista lesz, mint ő, ám nem értette, miért akar vele a szobabeosztásról beszélni.

- Ma jött egy levél a kollégiumi vezetőségtől, hogy egy szobában helyeznek el minket.

Will megdöbbent. Látta a dühöt, a szomorúságot és a csalódottságot Mike tekintetében.

- És nem akarsz velem egy szobában lenni, igaz?

Mike bólintott. Will szomorúan felsóhajtott.

- Még mindig engem okolsz?

- Igen - sziszegte a fiú. - Ha te nem vagy, Tizenegy még ma is élne.

Mintha tőrt döftek volna belé! Will eddig is bűntudatot érzett, de ezután a mondat után azt kívánta, bár inkább ő halt volna meg! Tizenegy lassan egy éve, hogy meghalt és Willnek azóta sem sikerült olyan beszélgetést lefolytatnia Mike-kal, ahol ne került volna szóba közöttük ez a téma, mely végül mindig dühben és elutasításban végződött.

- Igazad van - hajtotta le a fejét. - Csak szeretném, ha többet beszélnénk egymással. Próbáltalak telefonon hívni, de nem vetted fel.

- Azt is mondtam már, hogy nem akarok veled beszélni. Se személyesen, se telefonon!

Will már tudta, hogy a ma sem fognak kibékülni. A legrosszabb az volt, hogy egy szobába rakták őket és valahogy ki kell majd bírnia, hogy ne sírja álomba magát. Az az életvidám srác, akit mindig ismert és szeretett, megszűnt létezni és átadta a helyét egy komor, megtört, felnőtt embernek, akinek állandóan szomorúság ült a szemében. Ötlete sem volt arra, hogy hogyan tudja kimozdítani Mike-ot ebből a letargikus állapotából, amire az is rátett egy lapáttal, hogy Karen és Ted elváltak. Hiába a Vecna feletti győzelem, ha utána az élet adta keserű pirulákat kell lenyelnie az embernek!

Csalódottan bámult Mike után, aki köszönés nélkül otthagyta őt a könyvtárban.

                                                     ***

Will öt percet késett az előadásról, de az öreg professzor még nem érkezett meg, így nem maradt le semmiről.

- Szörnyen nézel ki! - fogadta Josh, mikor lehuppant mellé. Alaposabban szemügyre vette Will arcát. - Sírtál?

Will bólintott. Josh előtt nem kellett szégyellnie magát. Egy kicsit emlékeztette arra az időre, amikor gyerekként Hawkinsban ugyanezt érezte Mike, Dustin és Lucas társaságában. Csak aztán megváltoztak a barátai. Vagy ő változott meg. Vagy mindannyian egyszerre változtak meg.

"Óra után beszéljünk" tátogta oda neki Josh, mire Will hálásan bólintott. Az oktató monoton hangja hamarosan betöltötte a termet, de Will semmit nem fogott fel belőle. Tudta, hogy ha nem szedi össze magát, akkor ösztöndíj ide vagy oda, de ki fog bukni az egyetemről.

Mikor vége lett az előadásnak, Will pánikszerűen menekült ki a teremből. Eszébe jutott régi tanárának, Scott Clarke-nak az egyik kedvenc mondása: "Ha túl erősen fújnak körülötted a szelek, ne állj ellen nekik, csak hagyd, hogy magukkal sodorjanak."