A szívnek nem lehet parancsolni

14. fejezet - Kupaktanács

- Oké, elismételnéd még egyszer, hogy szerinted hova került Will?

- Már mondtam - sóhajtott Mike. - A Hellyel Lefelébe. Ez egy párhuzamos dimenzió, mindenféle ocsmány teremtménnyel lakott vidék. A mi világunk mása, annyi különbséggel, hogy hidegebb, élettelenebb.

- De biztos, hogy odakerült Will? - firtatta Josh.

Mike jókedv nélkül, keserű gúnnyal nevetett fel.

- Willt mindig is különös kapocs kötötte össze ezzel a világgal, úgyhogy biztos vagyok benne, hogy ott van, igen.

- Szerintem ez lehet valami más is - szólt közbe Lucy. A többiek egy emberként néztek rá a könyvtár félhomályában, miközben a lány az előtte lévő könyvet böngészte. - Találtam egy érdekes leírást a szellemvilágról. A legtöbb szellem az élő ember számára láthatatlan. Békésen suhannak közöttük. Egyes kísértetek azonban nemcsak arra képesek, hogy emberek között lófráljanak. Némelyikük elég erős ahhoz, hogy alakot öltsön. Nagyon kevés szellem pedig képes arra, hogy - Lucy elfojtott egy döbbent nyögést - embereket ragadjanak magukkal a szellemvilágba.

- Szerinted ez történt Will-lel? - vonta fel a szemöldökét szkeptikusan Mike.

- Ez csak egy elmélet - sóhajtott Lucy. - Igazából fogalmam sincs, hogy mi történt Will-lel.

Mike nem felelt. Felrémlett előtte Joyce arca, aki megígértette vele, hogy vigyáz Willre. Görcsbe rándult a gyomra. Úgy érezte, hogy az utóbbi időben borzalmasan bánt a barátjával. Gyűlölte magát, amiért hazudott neki azzal kapcsolatban, hogy a könyvekbe szerelmes. De egyszerűen képtelen volt bevallani neki, hogy ugyanúgy vonzódik a férfiakhoz is, mint a nőkhöz. Ezt senki nem tudta róla és Mike szerette volna, ha ez így is marad.

Hiszen a legjobb barátod! szólalt meg egy hang a fejében, ami kísértetiesen hasonlított Will anyukájának a hangjára. Ha Joyce megtudja, hogy a fiának nyoma veszett, hatalmas patáliát fog csapni.

Ölébe húzta a térdeit és elkezdett előre-hátra ingázni a széken. Érezte, hogy izzadni kezd, látása elhomályosult, majd sötét lett minden, csak a távolban látott egy apró, fénylő pontot, mintha alagútban lett volna. Eközben, mintha valami súlyos tárgy elkezdte volna összepréselni a tüdejét. Zihálni kezdett, kapkodta a levegőt.

- Hé, semmi baj - szólt halkan Lucy, miközben félrerakta a könyvet és óvatosan megfogta a széket, hogy ne billegjen. Ezután megölelte Mike-ot. Érezte, hogy a fiú egész testében remeg, ezért az ölelés mellett óvatosan megsimogatta a hátát. Josh döbbenten figyelte a jelenetet.

Mike légzése csillapodott és szép lassan felemelte tekintetét a térdéből. A szemei könnyesek voltak.

- Bocsánat - suttogta.

- Semmi baj - ismételte Lucy. - Volt már máskor is pánikrohamod?

- Igen, régebben többször is előfordult. - Mike szipogott egyet, majd hálásan elfogadta a felé nyújtott zsebkendőt. Kifújta az orrát és megtörölte a szemeit. Magán érezte Josh tekintetét, s mikor felpillantott, a fiú elvörösödve lesütötte a szemét.

- Ne haragudj - szólt feszengve. - Nem kellett volna úgy bámulnom téged közben.

- Nem baj - rázta a fejét Mike és lassan feltápászkodott.

- De igen - felelte Josh. - Ugyanúgy kellett volna reagálnom, mint Lucy-nek. Még szerencse, hogy ő sokkal érettebb nálam - pillantott büszkén a barátnőjére.

- Ez nem is igaz, te lökött - mosolyodott el Lucy, mert jól estek neki a barátja szavai.

- Ezzel azonban még nem találtuk ki, hogy hogyan keressük meg Willt - sóhajtott Josh.