A szívnek nem lehet parancsolni

6. fejezet - Futás és sérülés

A könyvtár hamarosan nem csak a közös tanulás színhelye lett, hanem a baráti összejöveteleké is. A mosdóban látott holttest rejtélyes eltűnése óta más furcsaság nem történt, így Will is kezdte elhinni, hogy csak képzelte az egészet.

Az egyik ilyen könyvtári összejövetel végén Will feltette a kérdést, ami már régóta ott motoszkált benne:

- Honnan tudjátok, hogy tetszik nektek valaki?

Ez a mondat varázsütésként hatott a többiekre, a társaság egyből felélénkült.

- Hű, ki a szerencsés srác? - tudakolta Josh.

- Jóképű? - kérdezte Lucy.

- Összejöttetek? - tódította Edvin.

Will halkan nevetett.

- Nem válaszoltatok a kérdésemre.

Lucy elgondolkodva nézett maga elé.

- Szerintem onnan lehet tudni, hogy valaki bejön neked, hogy képtelen vagy a közelében normálisan viselkedni.

- Akkor ezek szerint Josh-nak mindenki bejön - vigyorodott el Will.

Lucy és Edvin nevetett, Josh csak a szemeit forgatta.

- Barátok vagyunk, de ez nem jelenti azt, hogy nem rúghatlak seggbe, amikor ilyeneket mondasz.

Will felvonta a szemöldökét.

- Fel akarsz izgatni?

Ezen már Josh is elnevette magát, Lucy és Edvin pedig gurultak a röhögéstől.

Jó hangulatban hagyták el a könyvtárat, majd Will búcsút intett a többieknek és a kollégium felé vette az irányt. Szeretett volna többet beszélni Mike-kal, de nem tudta, hogyan kezdjen hozzá. Valamiért úgy képzelte, hogy Mike magányos, nem igazán beszél senkivel. Sejtette, hogy ez inkább az ő vágyait tükrözte - hogy azt higgye, Mike-nak szüksége van rá -, mint a valóságot. A múltkor hamarabb ébredt fel, mint Mike és enyhe lelkiismeret-furdalással nézte, ahogyan alszik. Figyelte, ahogy a takaró minden egyes be- és kilégzéssel megemelkedik, majd lesüllyed.

Továbbra is zavarban volt és minden alkalommal elfordult, mikor Mike öltözködött. Ellenben azon ritka alkalmakkor, mikor ő kelt fel hamarabb, sokszor volt olyan érzése, hogy Mike figyeli őt, miközben magára húzza a ruháit. Fürdőszobai tartózkodásait mindig úgy időzítette, hogy Mike ne legyen ott.

Mindemellett pedig elkezdett futni. Győzködte magát, hogy azért csinálja, mert a sok könyvtárban üldögélés után szüksége van a mozgásra. De lelke mélyén valahol tudta, hogy az igazi ok, amiért csinálja, hogy valahogy felhívja magára Mike figyelmét. Nem táplált hiú reményeket. A futás hamarosan ugyanolyan részévé vált a napi rutinjának, mint a könyvtárazás.

Általában délután öt és hat óra között futott az egyetem parkjában. A tölgyfák között kocogva az embernek néha olyan érzése volt, mintha nem is parkban, hanem erdőben futna. Mivel az egyetemi campus zárt hely volt, így idegenek nem használhatták a parkot, csak azok, akik az egyetemen tanultak és dolgoztak.

Will kényelmes tempóban kocogott és nézelődött. Rájött, hogy mennyire szeret itt lenni. Sokkal jobban, mint Hawkinsban. Itt nincsenek kerítéssel körbekerített, titkos laboratóriumok vagy titkos átjárók a fákon keresztül egy másik világba. Nem kell félnie, nincsen bizsergő érzés a tarkóján vagy...

Azt érzékelte, hogy egyszer csak elterül a földön. Először nem is értette, hogyan esett el, aztán visszapillantva látta, hogy az egyik fa gyökere jobban kiemelkedik a földből. Ezután jelentkezett a fájdalom a bal térdénél.

Felült és óvatosan felhúzta a nadrágszárát. Csúnya horzsolás volt a térdén, vérzett és Will érezte a lüktető fájdalmat.

Homályosan érzékelte, hogy valaki elfut mellette, majd megáll és visszajön hozzá.

- Will?

Mike hangjára élet költözött a végtagjaiba és igyekezett feltápászkodni, ám nem sikerült.

- Hiszen te vérzel! - guggolt le mellé a fiú, így Will most szemügyre vehette az arcát. Verejtékcseppek gyöngyöztek rajta, melyek fényesebbé, csillogóbbá tették a bőrét. Mindig gyönyörű tekintetében most őszinte aggodalom látszott.

Óvatosan megérintette Will sebét, mire Willnek egyből az arcába szökött a vér.

- Fáj?

- Egy kicsit.

Igazából baromira fájt, de Will nem szerette volna, ha Mike gyengének tartaná. Barátja most előhúzott a zsebéből egy Darth Vader-es ragtapaszt, majd odanyújtotta Willnek.

- Előtte azért mosd ki a sebet.

- Köszi.

Will a zsebébe csúsztatta a ragtapaszt, majd hagyta, hogy Mike felsegítse. Most, hogy ilyen közel álltak egymáshoz, Willnek feltűnt, hogy Mike még mindig magasabb nála fél fejjel.

- Emlékszem, általános suliban is te voltál mindig, aki intézkedett, ha valami bajom esett - szólalt meg hirtelen.

- Talán én vagyok a titkos őrangyalod - felelte Mike, de nem mosolygott. Will sejtette miért. Mike őrangyala szupererővel rendelkező barátnője, Tizenegy volt. Will utálta Mike-ot szomorúnak látni.

- Hé, ha szeretnél beszélgetni, én mindig itt vagyok.

Ez a mondat még a saját fülében is ostobán csengett. Mike sóhajtott.

- Persze, csak tudod, azt hittem, idővel majd könnyebb lesz. Azonban egyre inkább úgy érzem, hogy értelmetlen volt az egész.

- Nem volt értelmetlen - felelte halkan Will. - Megmentettük a világot.

- És a világ jobb hely lett? - tette fel a kérdést Mike.

Will nem felelt. Nem tudta, mit válaszoljon. Úgy tűnt neki, hogy Mike nagyon furcsa hangulatban van.

- Gyere - tette rá kezét barátja vállára -, veszek neked csokit.

- Nem kell.

Will azonban nem tágított. Magában elhatározta, hogy kirángatja Mike-ot ebből a mélabús állapotból.

- Dehogynem. Valahogy meg kell köszönnöm a ragtapaszt.

Óvatosan ránehezkedett a térdére és kipróbálta milyen. Szinte egyáltalán nem fájt.

Nem sokkal később a szobájukban csokoládét majszoló, lehangolt Mike-ot nézte, és arra gondolt, ha annyi pénze lenne, hogy a világ összes csokiját megvehetné, akkor sem tudná felvidítani a barátját.