"Síri csend, ami vetekedik a halál szagával. Sötétség, ami bűnös árnyakat védenek karöltve. Hideg, ami a vért is megfagyassza. Itt vagyok én, akinek fogalma sem volt eddig erről a helyről, vagy világról, hogy létezik, addig a percig, míg...
-Felébr...
Rất tiếc! Hình ảnh này không tuân theo hướng dẫn nội dung. Để tiếp tục đăng tải, vui lòng xóa hoặc tải lên một hình ảnh khác.
•──────────────────────────────────────────
Síri csend, ami vetekedik a halál szagával. Sötétség, ami bűnös árnyakat védenek karöltve. Hideg, ami a vért is megfagyassza. Itt vagyok én, akinek fogalma sem volt eddig erről a helyről, vagy világról, hogy létezik, addig a percig, míg...
-Felébredtél? - sétált egy férfi a rácsaim rideg csöveihez, amit hosszú ujjaival megkocoktatott.
Nem néztem rá. Jól tudtam ki az. Az a férfi volt, aki idehozott engem.
Nem válaszoltam neki.
-Szóval nem fogsz válaszolni? - kérdezte hangjában megbújó iróniával és játékossággal, amit hars nevetése követte, majd hátrazselézett, éjsötét fekete színű, hajába túrt. A színe, szerintem vetekedett szíve feketeségével.
Ezen elmosolyodtam.
-Min mosolyogsz?! - kiáltott rám hirtelen. Azonnal lehervadt a számról, a mosolyom. -MINDEN A TE HIBÁD! - ordította torka szakadtából, mire teljesen megfagytam. -Ha te nem lennél, akkor még Ő is élne! - fújt egy hatalmasat majd idegesen zsebe mélyére nyúlt, ahonnan egy kis fekete dobozt húzott elő, amiből egy fehér csikket vett ki végül. Szájához tette és meggyújtotta. Majd füstjét, szabadjára engedte, ebben az amúgy is, kicsi és füllesztő teremben.
Éreztem, ahogy a tüdőmet kezdi elárasztani, a durva kátrány és szén-monoxid, ami szinte folytogatva tör fel a testembe, és kezd el mohón, a hatalmába keríteni. Kezemmel, azonnal a számhoz és mellkasomhoz kaptam majd fuldokolva, köhögni kezdtem.
-Nem bírod a cigit? - nézett rám felhúzott szemöldökkel majd ledobta a földre és eltaposta. Meglepett tette. Nem gondoltam volna, hogy pont Ő, képes ilyenre.
-Tudod miért vagy itt? - jött újra közelebb rácsaimhoz, de én még mindig nem mozdultam. Pedig, az már egyáltalán nem most volt. Már vagy napok, vagy hetek óta. De mégiscsak, most először emeltem rá a tekintetemet, mióta itt vagyok. Most először adtam, ennek az előttem álló sötét alaknak egy lehetőséget arra, hogy talán produkálhasson valamit.
Hogy miért?
Mert úgy gondoltam semmire sem érdemleges. Eddig nem. De talán... most. Most van benne valami más. Valami, ami arra késztet, hogy ránézzek. Pedig őt, még egy, levegővételre sem méltatnám. Ha tehetném. De nem tehetem.
