"Síri csend, ami vetekedik a halál szagával. Sötétség, ami bűnös árnyakat védenek karöltve. Hideg, ami a vért is megfagyassza. Itt vagyok én, akinek fogalma sem volt eddig erről a helyről, vagy világról, hogy létezik, addig a percig, míg...
-Felébr...
¡Ay! Esta imagen no sigue nuestras pautas de contenido. Para continuar la publicación, intente quitarla o subir otra.
───•───────────────────────────────────────
Mintha egy rossz álomképet látnék magam előtt. Jelen pillanat azt kívántam. Bárcsak az is lenne.
Az a látvány, ami fogadott. Embertelen volt. Ki képes ilyenre? Ki képes ilyet csinálni? Mert emberszülöttje, biztosan nem! Ez, inkább tűnik egy, szörny alkotásának.
Apám bent volt, de... nem ember formájában. Hanem csak, hús és... vér formában. Az egész irodát, egy nagy vérfürdővé téve. Az én szeretett... édesapám vérével. Ezt a "műalkotást", a szétszabdalt húsok fokozták és egészítették ki. Bárhova néztem... Mindenhol... Minden milliméterében... apám volt.
Ereimből a vér is kifolyt. Muszáj voltam közelebb menni. Valami azt súgta, hogy menjek apám íróasztalához. Ahol, meg is pillantottam egy érintetlen részt, ami, egy kis részen, fehér volt.
Ez, mégis mi lehet? Van ott valami?
Kezemet felemelve, lassan végig simítottam rajta, ami elém tárt egy, hófehér levelet. Óvatosan a kezembe vettem. Az elején egy, gyönyörű kézírás volt. Azonnal felismertem.
Ez, apám írása.
A boríték szinte teljesen üres volt. Egy kivétellel.
"𝕯"
Ennyi volt ráírva. Egyszerű, egyben mégis, oly csodálatos. Hisz apám kézírása volt, ebben biztos vagyok. Gyönyörű írása volt. Mindig csodálattal néztem, ahogy formálta egymás után a betűket, amik mintha életre keltek volna ujjai alatt.
Lenéztem asztalára, ahol még egy kis zsák lapult. Lassan felemeltem, majd kinyitottam. A kíváncsiság hajtott. De vajon, biztos jó ötlet kinyitni?
A válasz, igen.
Egy fecni volt benne és egy... aranygyűrű. Valamiért egyáltalán nem tűnt ismerősnek.
Talán nekem vette? Vagy talán, meg volt neki már egy jó ideje csak rejtegette? Vagy csak én voltam vak, hogy nem láttam eddig?
Mindegy, ezen majd gondolkodok később. Jöjjön a másik dolog. A fecnit a kezembe véve, olvasni kezdtem.
"Ezt az én gyönyörű lányomnak. Szeretlek kicsim."
Nem tudtam visszatartani könnyeimet. Ez tényleg apa. Ha eddig nem voltam teljesen biztos az egészben, most már igen. Ez volt az utolsó, ami igazzá tette.
A gyűrűt az ujjaim közt forgattam, majd felhúztam.
-Oh Apa! Ki tehette, ezt veled? - kérdeztem, amire válasz természetesen nem jött. Mégis, hogy jöhetne?
Vajon fogok rá valaha kapni? Muszáj lesz! Meg fogom találni azt, aki ezt veled tette és tenni fogok azért, hogy többet, ne láthasson napvilágot! Ennek szörnynek, megszületnie sem kellett volna! Nem, hogy még ilyenekhez folyamodnia!
