Foglyod vagyok

27

Az autóút a helyszínig csendben telt el, igazából azt se tudtam hova megyünk, de nem mertem megkérdezni. Még mindig nem tudtam feldolgozni hogy lett egy férjem. A gyönyörű gyémánt gyűrűt forgattam az ujjamon egészen addig, amíg egy kezet meg nem éreztem a kezemen. Annyira elbambultam, hogy észre se vettem, hogy Danien néz.

- Minden rendben lesz, ugyan olyan lesz mind eddig, nem fogunk semmit se siettetni ha nem akarod. - hirtelen nehéz megbánás ült a mellkasomra. Eddig is mindent megtett értem és én mégis azon aggódok hogy nem akar engem.

- Sajnálom, én nem... nem azért... kérlek ne érts félre, én... bízok benned, és tudom hogy nem akarsz rosszat, csak... - egy nagy sóhaj hagyta el a számat. - Ez nekem nagyon fura, és tudom hogy neked is, nem azért mondom, hogy magamat sajnáltassam,  vagy bármi ilyesmi. Én nem... nem tudom mit tegyek. Nem akarok csalódást okozni. Ez nekem nagyon más az eddigi életemtől és nem tudom hogy mihez kezdjek. Nem akarom hogy a terhedre legyek vagy hogy idegesítselek, bár biztosra veszem hogy most is idegesítelek a sok lotyogásommal, de nem tehetek róla, ha egyszer nekikezdek nem tudok leállni mert annyi minden van a fejembe és egyszerre sok mindent akarok mondani, és miért ilyen szoros a ruha? Ez eddig is ilyen volt?

- Hé! Hé! Nyugi! Sofia nézz rám! Minden rendben lesz. Nem mész az idegeimre és elhiszem hogy új neked és nem várom el hogy tudd mit kell csinálnod! Csak azt akarom hogy önmagad légy, mint eddig is. Nem akarom hogy megváltozz, nem akarom hogy olyan legyél mint a többiek és pláne nem akarom hogy ezen stresszeld magad, hogy hogyan legyél olyan amilyen nem vagy. Én nem akarom hogy tökéletes legyél, mert számomra már most az vagy! És akkor lennék a legboldogabb ha végre ezt te is észre vennéd.

Az a sok minden amit elakartam mondani egy szempillantás alatt hamuvá lett. A nehéz súlyt a mellkasomról felváltotta valami teljesen más. Valami ismeretlen, amivel eddig csak egyszer találkoztam, amikor a hétvégi házban voltunk a parton. Ez az érzés teljesen más volt az előzőnél, meleg volt, lágy, sugárzó és bizsergető amitől legszívesebben elsírnám magam, de csak a jó értelemben.

Heves szívverésem lelassult, a légzésem is egyenletessé vált, a hányingerem is elmúlt de lett helyette bizsergés a gyomromban, és azt hiszem, hogy amikor a könyvekben azt írják, hogy pillangók lepték el a hasát valami ilyesmi érzés lehet valójában.

- Minden rendben lesz. - Danien a biztonság kedvéért egy kicsit lehúzta az ablakot, hogy a friss levegő helyre hozzon.

- Ne haragudj, hogy mindig ilyen helyzetekbe hozlak! Annyira gyáva vagyok!

- Dehogy vagy gyáva! Sofia ilyeneket soha nem mondj, te vagy a legbátrabb ember akit valaha ismertem! Nézz ránk, túl vagyunk az esküvőn pedig alig 3 hónapja ismerjük egymást! És ez alatt a 3 hónap alatt rengeteg mindenen mentünk keresztül, leginkább te, és mégis ma itt vagy mellettem és kiálltál ma az oltárhoz. Szerinted hányan tették volna meg ezt? Mert én mondom, szerintem senki! És még hogy haragudjak? A világon nincs még egy ilyen szerencsés ember mint én! Magam mellett tudhatok egy olyan lányt mint te, mellettem maradtál, pedig simán megteheted volna hogy lelépsz, és mégse tetted, még azok után se amiket műveltem az elején, és ezért nem lehetek eléggé hálás.

Annyira meglepett a válasza, hogy szóhoz se jutottam, csak ültem mellette és enyhén tátott szájjal bámultam. Ahogy a szavak beleivódtak az agyamba és feldolgoztam őket az arcom fokozatosan váltott át sápadtból pirosba. Szerintem életemben nem mondtak ilyen szépet nekem. Válasz után kutatva próbáltam elfojtani a sírhatnékom, de a szememet egyre jobban csípték a könnyek, amiket már nem lehetett megakadályozni. Ahelyett, hogy valami értelmeset válaszoltam volna csak elsírtam magam. A könnyeimtől nem láttam rendesen Danien arcát, de még így is le tudtam szűrni, hogy nagyon megdöbbentette a kiakadásom. Amiért persze nem hibáztathatom, elvégre eléggé hibbant lehetek, hogy pár mondaton el bőgőm magam, de ez már nagyon kellett nekem. Végre kiadhattam a sok felgyülemlett idegességet. 

Szinte azonnal próbáltam menteni a menthetőt a sminkemből, így szipogva felfele pislogtam és zsebit kerestem az autó ajtójának a tárolójába, ahol épp találtam volna is de ekkor két kéz elhúzott a helyemről és egyenesen egy mellkasba ütköztem. Danien magához vont és óvatosan végigsimított a hajamon. Ez persze nem segített, csak még jobban megríkatott. Akadozó légzéssel próbáltam elhúzódni, mert nem akartam összekenni a szép zakóját, de ő csak még jobban magához szorított.

- A... A zak- zakód. Össze m- mocskolom... - a sírástól elszorult torkomtól csak dadogva tudtam beszélni, de ez egyikünket se zavarta.

- Ez csak egy ruha, kilehet cserélni. Nyugodtan sírj, add ki magadból minden bánatod és kezdj egy új lappal. Mit szólsz hozzá?

- Új... lappal?

- Igen, hagyd hátra minden rosszat ami eddig történt veled és kezdj egy új életet, velem. Cserébe én ígérem, hogy megpróbálok a lehető legboldogabbá tenni. Sofia.. megtennéd ezt értem? 

Felemeltem a fejem a mellkasából, már nem sírtam és a légzésem is helyre állt nagyjából. Danien csillogó szemei azonnal elfeledték velem, hogy alig fél perccel ezelőtt még patakoztak a könnyeim. Apró mosolyra húztam a számat, mielőtt válaszoltam volna.

- Igen... Hátra fogom hagyni a múltat. Érted és... értünk.

Danien egy pillanatra szélesen elmosolyodott, tekintetében megkönnyebbülés és büszkeség áradt, és mellette valami más... ismeretlen, de mégis oly ismerős. Szólásra nyitottam a számat, de Danien megakadályozott abban, hogy bármit is mondhatni tudjak, mert megfogta az arcomat és lehajolt hozzám. Fel sem tudtam fogni mit csinál, csak akkor mikor meleg ajkai megérintették az enyémet. Beleremegtem a heves viselkedésébe. Úgy csókolt, mintha én lennék számára az oxigén, hevesen, vágyakozva és elmélyülve. Eddig azt hittem az első alkalom volt az, amire mindig emlékezni fogok, de ez.... ez még annál is jobb volt. Az érzelmek amik kavarogtak közöttünk egyszerűen tomboltak. Az autó pillanatok alatt kiforrósodott és még a félig lehúzott ablak se tudta oldani a helyzetet, és én mégis úgy remegtem, mint aki télen nem vett fel kabátot. Remegtem a bennem dúló érzelmektől, attól a hatalmas vágytól, amit még sosem éreztem, attól az izgalomtól, ami az új élet gondolatára csapott fel bennem, és nem utolsó sorban attól a szerelemtől, ami végre felnyitotta a szemem: Én nem a foglya vagyok, pont hogy ő mentett meg abból a ketrecből amibe addig éltem amíg legelőször nem találkoztunk. Ő volt az, aki elhozta számomra a jövőt és a reményt, aki szabadjára engedett és mégis én mindvégig úgy tettem, mintha ugyan úgy bezárva lennék, mint a múltban és nem vettem észre, hogy milyen lehetőség is lebeg előttem.