Miért pont te?

Part 2

-Anya! Apa! Keljetek feeeel!!
Felriadtam az éjszaka közepén, az arcomat elöntötte az izzadság a félelem és az üresség. Gyorsan kimentem a mosdóba hogy átöltöztek, de a tükörben a tükörképem helyett apám állt véres ruhában.

-MINDEN A TE HIBÁD, MIATTAD KELLETT OTT VÉGEZNEM!
Apám hangjának hallatától összeestem. Olyan rég hallottam, hogy el is felejtettem milyen is volt. Később újra megszólalt.
-KELJ FEL TE ÁTKOZOTT DÖG, ÉS HALJ MEG!
-MIATTAD NEM ÉLEK, EZÉRT NEKED IS MEG KELL HALNOD!
Ebben nagyon is igaza van, ha nem szóltam volna apámnak hogy nézze meg a rajzomat 6 évesen, nem következett volna be a tragédia. Így aztán felálltam és apám szemébe néztem.
-AKKOR FOGOK MEGHALNI, HA MÁR NINCSEN REMÉNYEM! SZÓVAL VÉSD A FEJEDBE HOGY EZ NEM MOST LESZ!! - üvöltöttem torkom szakadtából. Apám köddé vált, én pedig össze rogytam a fürdőszoba padlóján. Ismételgetve magamban, ,,Tényleg van értelme élni?"

Másnap félelemmel és csalódottsággal keltem ki az ágyból, de muszáj voltam úgy tenni mintha semmi sem történt volna, nem akartam anyámat szomorúnak látni.

-Anyaaa! Megyek dolgozni!- kiáltottam
-Várj! -kiáltott utánam
-Ne felejtsd el randid lesz este 10-kor!
"Vettem egy nagy levegőt, mert hirtelen eszembe jutott a tegnap este"
-A...
-Nem nincs semmi, mész a randira és kész! -bólintottam egyet, majd elhagytam a szobát. Amikor kiléptem a ház ajtaján, egy nagy gombóc keletkezett a torkomon és szinte éreztem ahogy az érzelmeim elöntik a testem.

-Nem Scarlet, jobb ha elfejted a tegnapit és koncentrálsz a munkádra!- mondtam, miközben már a sírás küszöbén álltam. Beértem a munkahelyemre és szokás szerint egy nagy adag papírhegy állt az asztalomon.

Befejeztem a sok papír munkát, majd nagy nehezére elindulhattam a főnökömhöz. Vettem egy nagy levegőt és bekopogtam. Kinyílt az ajtó, egy szőke hajú nőt láttam kisétálni az ajtón, akinek a magassága akkor volt mint egy modellnek.

Bárcsak én is így néznék ki, nem lenne semmi traumám. Boldog, gazdag és egészséges életet élnék...

Nagynehezen betoppantam az ajtón és megláttam a főnököm aki már várt rám bent.

-Örülök hogy végre megérkezett Ms Davis, foglaljon helyett. -előhúzta az öltönyéből a két kezét is kihúzta nekem a széket.
Miért viselkedik így? Miért ilyen kedves hozzám? Mit akar tőlem?
-Ms Davis, hello? Hall engem?
-Minden rendben? Hívjak orvost?
-Davis? Davis?
-I-IGEN? Mondott valamit? -nevettem kínomban
-Biztos ne hívjak orvost? Mert nagyon fehérnek néz ki.
-Khm, nem, nem kell megvagyok -húztam egy mosolyt az arcomra. Hirtelen minden elkezdett elhalványulni és éreztem hogy elveszítem az egyensúlyt.
-Davis! Davis kisasszony!
És hopp képszakadás, minden sötét lett.

Hol vagyok? Ez a mennyország vagy ez a pokol? Pedig nem akartam még meghalni vagyis de, de akkor sem így...

A hangok egyre élesebbé váltak.
Éreztem hogy sikerül az ujjaimat megmozdítani.
Kinyitottam a szememet és apám lebegett fellettem, újra ugyanazt mondogatva.
-Halj meg, halj meg...

Miért akarja mindenki a halálom, az előbb majdnem meghaltam az nem volt elég!?

Becsuktam a szemeimet éreztem hogy egyre közelebb és közelebb jön hozzám.
A testem reszketett, a könnyeim egyre gyorsabban kezdtek el folyni az arcomon, addig amíg valaki meg nem fogta a kezem. Később kinyitottam a szemem, de sajnos a könnyek miatt nem láttam semmit csak homályosan.
-Minden rendben? -kérdezte egy férfi mély hangon, a látásom egyre élesebbé vált, a férfi aki fogta a kezem..., mindvégig a főnököm volt.

-Látott itt még valakit rajtunk kívűl? -kérdeztem tőle. Megrázta a fejét és elengedte a kezem, de mégis miért akarom fogni a kezét, és bámulni tovább a szemeit? Ezzel az egy mozdulattal úgy lenyugtatott mint régen az a kisfiú ki vállát adta nekem. "Hajtottam le fejem"

Órákkal később bejött egy ápolónő, mondván hogy haza mehetek, gyorsan kipattantam az ágyból és siettem a buszmegállóhoz. Felszálltam a buszra, amin egyből találtam magamnak egy üres helyet. Leültem, becsuktam a szemem és hallgattam a zenét egész úton hazafelé.