Miért pont te?

Part 9

Újra felébredtem, de ezuttal valami más volt...
A kezemet és a lábamat nem tudtam mozdítani, mintha összekötötték volna. A szemeim be voltak kötözve, nem láttam semmit. Próbáltam mozgatni a kezeimet hátha ki tudom húzni belőle őket, de sikertelenül jártam.

Percekkel később lépéseket halottam meg, amik egyre közelebb és közelebb jöttek felém. Kiabálni akartam, de a szám is be volt kötve, így aztán a kutya sem halotta meg. A hozzám közeledő személy megállt, majd mintha elkezdett volna húzni egy nehezebb dolgot a földön.
Ugye nem egy ütőt fog hozni, hogy fejbe vágjon?! Ne közeledj, menj innen!!

Testem reszketett, és megint feljött a leírhatatlan érzés, csak rosszabbik formában, mintha a szívem ezer darabokra szakadt volna pár perc alatt. Megpróbáltam a széket hátrább vinni, de megint nem sikerült mintha pont egy fal mögött lennék vagy pont hogy ki van kötve a szék, és ez miatt mozdíthatatlanná vált volna...

Az előttem lévő féri megállt.
Na itt a vég... Csak egy ütést kell remélhetőleg kibírnom...
Kioldozta a szemem, végre szabadon láthattam mindent.
Mégsem halok meg?! Amúgy meg mi lehet ez a hely?
-Hova nézel? Én itt vagyok -mondta a mellettem ülő férfi.
Mostmár azt is tudom, hogy nem egy ütőt hozott, hanem egy széket, szokás szerint nagyon ügyes vagyok.

Visszafordítottam a fejem a férfira, aki megragadta a torkom. Szorítása erősebb volt, a végtagjaimon lévő kötéseknél.
-Hol van Austin, huh? Mondjad kis mennyecske, csak te tudhatod.
Egy percre lefagytam, a főnökömnek köze van egy ilyen emberhez?!

A férfi még jobban megragadta a nyakam, amire egy újabb ember jelent meg a távolban.
-Talán le kéne venni a szájáról a kötést, nem gondolod?
-Ó, sajnálom főnök.
Szóval így néz ki ennek a pszichopatának a főnöke? Jól meg kell figyelnem, ha fel akarom jelenteni...

Megragadta az arcom és közelebb húzott, majd ő is megkérdezte
-Hol van Austin?!
Hallgattam, nem áll jogomban válaszolni, inkább bántsanak engem mint őt, ő ezeket nem érdemli meg. Megpofozott kétszer is, majd megragadta az arcom újra.
-Szóval azt tetteted nem is ismered, mi? Most szólok, ez neked a problémád lesz.
-Hé te, kötözd ki.
Mutogatott a férfinak, aki kikötözött majd megfogott a karomnál fogva és bevitt egy szobába, ahol elengedett.

A szoba tele volt vérrel, úgy látszott ez nem az első esete lehetett. A lámpák lógtak ki a mennyezetből félig leszakadtan. Egy asztalt pillantottam meg egy ágy mellett, ami teljesen tiszta volt és nem ragadt  rá egy vércsepp sem, de tele volt szerszámokkal.
-Még mindig nem mondod el hol van?
Hallgattam továbbra is. Megfogta a hajam, majd neki vágott a falnak. Teljesen összerogytam és lecsúsztam a földre.

-Már most nem bírod? -húzott egy mosolyt az arcára, majd le gugolt hozzám és pofon vágott, újra és újra. Az arcomon már folyt lefele a vér, de nem tudtam ellene mit csinálni. Megfogott majd kérte, hogy álljak fel. A lábaim teljesen legyengültek, alig bírtam egyenes állni, megfogott és leültetett egy székre, ami fogalmam sem volt honnan került elő.

-Látom elég kitartó vagy, igazam van? Férjecskéd elég jól kiképzett. Hát akkor nincs más teendő, ettől mindenki elmondja az igazat.
Elővett egy forgótáras pisztolyt, majd tett bele egy töltényt.
Na nee, orosz rulett?! Hát Scarlett itt a vég...

-Na, én kezdek. -fejéhez tartotta a pisztolyt, de sajnos csak egy kattanás volt, sikertelen...
-Most te jössz drágám, biztos nem akarsz beszélni?
  -továbbra is hallgattam, inkább halok meg én mint ő, egyáltalán nem érdemli meg Austin a halált...
-Ha nem akkor nem.

Fejemhez tartotta a pisztolyt. Szívem majd kiugrott a helyéről, tenyerem izzadt, testem reszketett, de mégis elöntött egy jó érzés, ha meghalok nincs több fájdalom, ugye?

A semmiből kinyílt az ajtó, majd belépett rajta Austin. Folyt rajta a víz, szeméből folytak le a könnyek.
-Engedd el! -szólt a főnökre Austin.
-Te is jókor jössz, tudod most vált volna izgalmassá a játék.