Miért pont te?

Part 14

Amióta Austin kilépett szobám ajtaján azóta nem láttam, már kezdtem aggódni érte, nehogy talán a banda megtalálja és megölje. Minden este kiültem a nappaliba és vártam, hogy hazajöjjön, de minden sikertelen maradt.

Két hét elteltével, kissé furcsáltam a dolgot, tényleg ennyire megbántottam volna? -kattogott rajta fejem non-stop, még a szobáját is kitakarítottam, és körbe vizsgáltam hátha nyomra bukkanok, de még azóta is semmi.

Magamat elhanyagoltom, szó szerint, alig tudtam enni, féltem hogy elveszítem őt is az én hibámból. A rémálmaim is visszajöttek így aztán aludni sem bírtam. Amikor fürödni indultam volna és a zuhanyba lecsuktam volna fáradt szemem, újra apám állt előttem.

A sok semmit tevésből, teljesen elegem lett így aztán bementem abba a szobába ahová eddig nem, Austin dolgozó szobájába. A szobának még a hálójánál is rosszabb hangulata volt. A szoba fekete volt, telis tele voltak polcokkal amiket könyvek borítottak. A szoba közepén állt az íróasztala, mellette volt egy kuka és mind ezek alatt egy szőnyeg. Ennek a szobának a berendezését nagyra nem vitte.

Gyorsan oda lopakodtam az íróasztalához, majd kinyitottam a fiókjait.
A fiókja tele volt lapokkal, de nem is akármilyen lapokkal, a családom lapjaival, mindenkiről volt mindenféle információ kortól kezdve lakás, munkahely, és az egész életünk.
-Austin... nem hazudott... -fogtam meg a homlokom, majd hátrébb léptem az asztaltól, kezeim és lábaim remegtek. Alig tudtam felfogni, ezt a sok információt egyszerre, szóval Austin tényleg gengszter?

Lent a sarokban ültem sötétedésig, majd még tovább. Az idő úgy repült mintha csak egy másodperc lett volna. Az állapotom is rosszabbodott volna? Hogy nem vettem észre az idő múlását? -Kaptam fel magamat a földről. Léptem volna ki a szobából, amire megláttam magam előtt Austint. Szemeimet oktalanul könnyek lepték el, és egy újabb ismeretlen érzést éreztem bennem.
Mi ez? Miért akarok hirtelen a nyakába ugrani?

Érzelmeimet nem tudtam kontrolálni, a szoba küszöbétől egészen a konyháig futottam, majd ráugrottam a csuromvizes Austinra.
Az hogy most itt van, olyan... nyugtató?
-Mit csinálsz? -kérdezte Austin, mintha kicserélték volna. Újra a régi rideg Austin az...

Az a nyugtató érzés nagyon gyorsan eltűnt belőlem. Leszálltam róla, már szinte indultam volna be a szobámba, amire megfogta a kezem.
-Még mindig... nem érted? -kérdezte másodszorra, és még mindig nem értem mit akar ezzel mondani. A szeme... az a szem millió darabokra töri a szívem.
-Érteni mit Austin? Azt hogy elmentél? Azt hogy magamra hagytál? Azt hogy tudod milyen törékeny vagyok és elmentél, úgy hogy tudod, már az életem részévé váltál?! -üvöltöttem rá, amire Austin közelebb húzott és megölelt. A kezeit leengedte, és kezdett elmenni tőlem, amire megfogtam majd magamhoz rántottam.
-Még nem!