Miért pont te?

Part 10

A két férfi csak bámult egymásra még én összezavarodva gondolkodtam azon, hogy egyáltalán még élve kitudnánk-e jutni. A nagy csend következtében egy ajtó csattanására kaptuk mindannyian fel a fejeinket.

Az ajtó bezárult, két nagy darab izmos ember állt elé.
-Azt hiszem Austin itt az ideje elmondani, hogy merre is jártál. -mondta a pszichopathák főnöke, majd húzott egy nagy mosolyt az arcára. Austin rám nézett, tekintetéből éreztem, hogy ő is ugyanúgy fél, mint én. Szemeink találkozásától pár percre el is feledtem az összes fájdalmamat, amit eddig okoztak.

-Ááá, látom már...- mondta vigyorogva az elmebeteg, majd hirtelen komoly fejet vágott és a pisztolyát Austin fejéhez nyomta. Austin megszakította a szemkontaktust és a szemével együtt a testét is a pisztoly felé irányította.

-Na végre figyelsz Austin, ha tényleg azt akarod hogy élve jussatok ki innen jobb ha rám hallgatsz. -szokás szerint, most is mosolygott beszéde elmondása után. Ezt a mondatot egy hosszú csend követte, ami nagyon nem tetszett az ottani főnöknek.

A fejem zsibbadt, a kezem és a lábam remegett. Ennél rosszabb már nem is lehetett volna helyzet. Azt sem tudtam pontosan kik ők, mégis mit akartak, egyáltalán milyen szolgálatban álltak a főnökömmel.

-Most a hallgatásodat egy igennek fogom venni, szóval mondom is a teendőt. A kis mennyecskédet elviszik vagy itt lefogják és nézi, ami veled fog történni, válassz kérlek, melyik neked a legjobb? -mosolygott, amire Austin rám nézett és nagy nehezére megszólalt.
-Egy ujjal se merjetek hozzá érni! Ott marad azon a széken ahol most van, vetted?! -mondta dühöngve, majd úgy éreztem mintha a szívem kihagyott volna egy ütemet.
Végre valaki törődik velem...? Ez... egy álom?

-Hát jó, akkor legyen így... -mondta, majd jelzett a nagy kigyúrt embereinek, hogy hagyják el a szobát. Egyszer csak hirtelen az elmebeteg főnök megragadta Austin gallérját és a földhöz vágta. Austinon látszott, hogy nem számított semmi ilyenre, majd felállt.
-Tényleg így akarod elintézni? -mondta Austin, amire csak bólintott az ottani főnök.

Kezdetét vette a harc, már mindkettő fél kék és lila volt vérrel beborítva. Bebújtam a sarokba, hogy még véletlenül se keveredjek bele a cicaharcba.
Ugye azért jól lesz? Vagy... vagy mi lesz ha ebben a harcban meghal?! Segítenem kéne neki? De hogy tudnék?!

Felmértem a körülöttem lévő dolgokat, majd megláttam egy nagy fém baseball ütőt. Kúsztam, majd kúsztam és mire elértem volna Austin ráesett a Baseball ütő feletti asztalra. Ennek láttára kezeim még jobban remegtek, de nem adtam fel.
Amikor Austin felállt, gyorsan oda siettem, és felvettem az ütőt. A legjobb pillanatban akartam neki odaadni, amikor az ellenség már kifáradt.

Austin meglátta a kezemben az ütőt, és egyből jelzett, hogy adjam oda neki. Gyorsan oda is dobtam, majd egy nagyot ráütött az elmebeteg fejére, aki nagyon gyorsan leszédült a földre. Austin oda sietett hozzám, majd karomnál fogva kirángatott az épületből. Mikor már kint jártunk megálltam, a sok kérdés feltornyosult bennem...

-Mégis mit csinálsz?! Fuss! Mennünk kell!
-Én... nem megyek, ha csak nem válaszolsz a kérdésemre... -mondtam neki, majd eggyel hátrább léptem.
-Ki vele mond mi az? -mondta frusztráltan.
-Mégis milyen kapcsolatod van ezekkel az őrültekkel?! -ordítottam rá, majd hangokat hallottunk a háttérből.
-Majd elmondom a kocsiban, csak gyere már! -megragadta a karom, és egész végig húzott a kocsijáig.

-Beülsz vagy betegyelek? -kérdezte amire oldalra fordítottam a testem. Hirtelen két kezet éreztem a lábamon, és a karjában kötöttem ki.

Nagyon sajnálom hogy egy héttel késtem... Nagyon sok dolgom volt és nem maradt időm megírni ezt a részt. Remélem megértitek, és mindenkinek tetszett ez a rész is!🖤