Miért pont te?

Part 13- Az igazság

A fájdalom a szemében és egyben tekintetében... A remegő keze és az arckifejezése még rosszabb volt. A torkomban egy nagy csomó keletkezett, és magamat okoltam mindenért. Abból az emberből, aki soha semmi érzelmet nem mutatott senki iránt, kirántottam magát a démont. Hogy tehettem ilyet? Hogy ronthattam és tehettem olyanná egy embert, mint amilyen én vagyok?

Hátra léptem egyet, Austinon kívül magamtól is féltem.
-Figyelsz te rám? -mondta könnyes szemekkel, zihálva. A kezeimet összeszorítottam, gondolva azt hogy ezzel megállítom könnyeimet és a bennem lévő szörnyet aki épp próbálna kitörni belőlem.

-I-Igen... -szólaltam meg elcsuklott hangon. A szemeimben a könnyek csak tömörültek.
-Tudod..., te? Hogy mennyi dolgot megtettem érted?! Hát, hogy tudnád... -sírásból átváltott röhögésbe, én pedig összezavarodottan álltam és néztem rá. Haját hátra simította, majd megtörölte két szemét.

-Egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy mennyi mindent kell még neked megadnom, hogy megbízz bennem... -A mondata jobban fájt, mint hittem volna. Soha az életemben nem bíztam senkiben, ő meg csak egy vadidegen aki besétált valahogy a mindennapi köreimbe. Engem mindig csak bántottak, így hát honnan tudnám milyen az ha valaki igazán törődik velem?

-Én..., sohasem bíztam senkiben... -léptem hozzá közelebb, de meghátrált. Az arcára sok leírhatatlan érzés volt ráírva, fogalmam sem volt mit érzett...
-Tényleg? Nem vetted észre, hogy ebben a házban élsz, és ÉN hoztalak ide?! Ez neked nem elég? Tudod ha nem lennék valamelyik kis sikátorban lennél megerőszakolva, megkínozva és lelőve...
De hát persze ezektől én mindvégig megóvtalak, még úgy is hogy mindenért én kaptam... -megrázta a fejét, majd abba hagyta egy kis időre a vitáját. A könnyeim nem akartak elállni a szívem környékén egy nagyon mély szúrást éreztem, majd szinte alig kaptam levegőt.

-Azt... hogy érted, h-hogy te kaptál...? -kérdeztem tőle a hangom remegett, ő pedig rám nézett, idegességétől újra hátra simította a haját.
-Emlékszel az emberekre, a helyről ahol ma voltál? -kérdezte.
-Igen...
-Azok az emberek a családom, igen gengszter vagyok a tetkóm az egyike a beiktatásoknak. -hagyott egy kis szünetet, és folytatta. -Arra is emlékszel hogy mennyecskének hívtak?
-I-igen...
-Anyám és apám kiakarta iktatni a családotokat, de végül meghaltak egy pisztolyos harcban, miután elhunytak ahogy apád is elült a viszály, de viszont te lettél a gyenge láncszem a családotokban. Az én feladatom az lett volna, hogy megöljelek, de nem sikerült...
-De hát ha itt vagyok? Akkor tedd meg! Úgy sincs miért élnem, és az hogy ilyenné tettelek szinte szétszed, gyerünk! Csináld! -mondtam neki karjaimat széttártam, majd közelebb mentem hozzá szemeimet becsuktam és vártam halálom pillanatára.
-Még mindig nem érted? -kinyitottam a szemem, Austin lehajtotta a fejét, majd megfordult és kilépett az ajtón.