Kérlek.

30.

Nem rezdült az arca, semmit nem tudott már mutatni. Szíve talán most facsarodott végleg össze. Már tényleg nem volt remény, ki múlt benne az összes.

A ház belül sem változott semmit, ugyanolyan hanyag maradt az egész. Koszos volt a parketta, a kanapé foltos, a polcok porosak és minden borzasztóan büdös volt. Nem mintha sok ideje lett volna körülnézni.

Hagyta, hogy apja leguggoljon mellé és ruhája nyakánál emelje fel kissé a padlótól. Arca ráncos volt és igénytelen. A dühtől szemei vérben forogtak, feje kezdte ugyanezt a színt felvenni. Kezeit erősen szorította fia ruhája körül, már annyira hogy ujjai kezdtek elfehéredni.

-Visszajöttél, drága fiam?-hangja gúnytól tocsogott és ezt vigyora is alátámasztotta-Jöttél az orrom alá dörgölni?-emeli közelebb magához a másikat.

-Nem.-ez az egyetlen dolog amit ki tud ejteni száján, de ezt is csak nehezen.

-Nem hát.-horkant fel-Híres lettél, pénzed lett és azt hiszed el tudsz velem bánni. El kell szomorítsalak.-mérte is az első ütést a bokszoló arcába.

Annak hátrabicsaklott a feje az ütés hatására és szemeit behunyta egy pillanatra. Nem tudta odakapni kezeit, hisz teste alatt voltak és nem is lett volna értelme.

-Nem vállaltad a felelősséget, inkább elfutottál.-ver most egyet gyomrába, erre köhög egyet-Megölted a szerelmemet, elvetted az életem értelmét!-egyet állára, másikat arcára méri.

-A betegség vitte el.-suttogja halkan.

-Ne hazudj!-üvölt képébe idegesen, majd feláll és belerúg egyet a bordái közé.

Jungkook nem áll fel vele szembe, inkább hagyja hogy apja kiadja a feszültségét. Nem képes elé állni és megütni őt, bármennyire is szeretné. Összegömbölyödik, hogy ne tudja olyan sok helyen megrúgni, de mindhiába. Mint a régi szép időkben, most is csak arra vágyik hogy elájuljon.

-Állj fel!-szól rá erélyesebben lihegve-Állj az apád elé!-morog egyet és ismét bordái közé rúg.

Már az 'apa' kifejezésre hányingere lesz a földön fekvőnek. Nem nevezhető annak, hiába kellene így hívnia. Nem képes úgy gondolni rá, mint egy szeretett családtagjára. Hisz most is felette áll undorító vigyorával és ismét véresre veri.

-Nem.-halkan, de érthetően ejti ki megint ezt a szót, mire apja felmordul.

-Állj ki ellenem! Bokszolóként állj fel.-lendíti lábát és állát rúgja fel úgy, hogy az hátrabicsaklik. Kissé megszédül és foltokat lát, de igyekszik ébren maradni.

-Még erre sem vagy képes.-nevet fel halkan-Szánalmas hogy még mindig nem tudod megvédeni magad velem szemben.-köp egyet a földre mellé.

A fekete hajú szaggatottan veszi a levegőt, mivel valamelyik az előző rúgások közül pont a tüdejét találta el, ami nem igazán tett neki jót. Fejét fogja és próbálja kitisztítani látását, ami még mindig ködös.

-Remélem a kurvádat is így tudod védeni.-undor jelenik meg arcán, mire a földön fekvő felkapja tekintetét.

Nem tudta hogy tud Taehyungról és nem is akarta hogy tudjon róla. Ez egy gyenge pont volt számára és bárki, bármikor ki tudta használni. Most is fogsorát össze kellett szorítania, hogy ne boruljon el az agya és ne essen neki az idősebbnek.

-Tudtam hogy elbaszott vagy..-tart egy kis szünetet-De hogy buzi legyél?-horkant fel hitetlenkedve-Ha ezt régebben tudom meg, már agyonvertelek volna.-guggol le hozzá ismét.

-Őt hagyd ki ebből.-állkapcsát összezárja és vérben forgó szemekkel néz vigyorgó apjára.

-A kis hősszerelmes!-nevet gúnyosan-Megbasztad már?-hajol közelebb hozzá, mire az erővel ellöki magától.

-Kurvára ne vedd a szádra.-sziszegi fogai közt és feltérdel, hogy ha lépnie kell, akkor időben tudjon.

-Tudod mi az igazság?-kíváncsian fürkészi a fiatalabbat-Bármennyire is próbálsz megváltozni, ugyanaz a semmirevaló, mihaszna kisfiú maradsz, aki sírva könyörög hogy ne bántsam.-löki meg vállánál, majd feláll-Soha ne lássalak többé.-ezzel el is tűnik szemei elől.

Jungkook lefagyva néz maga elé, de erőt vesz magán és feltápászkodik. Meg kell támaszkodnia térdeiben, hisz úgy érzi majd összeesik a nyilalló fájdalomtól, ami teste minden porcikájában megtalálható.

Úgy érzi egyik bordája lehet meg is repedt, mintha szívét át akarná döfni valami. Ez viszont lehet hogy inkább az érzés, hogy az apja tényleg nincs többé. Nem akarja látni és nem fog változni.

Bicegve megy kocsijához, ahol nagy nehezen beül az ülésre. Elindul lakása felé, ahol a szőke már biztos fenn van és várja. Reméli hogy nem fog kiakadni és nem fogja leordibálni.

Bármelyik pillanatban eltörhet nála a mécses és az már csak ráadás lenne, ha kedvese kiabálna vele. Teste remegni kezdett, ahogy agya kezdte feldolgozni a nemrég átélteket. Újra és újra lejátszódtak benne a szavak, amik nem hagyták békén.

Leparkolt a ház előtt és ismét bicegve indult el. Az ajtó előtt megállt egy pillanatra, de nagy levegőt vett és benyitott. Étel illatok csapták meg az orrát, amik most kivételesen hányingert okoztak neki jobban. Lehet agyrázkódása van.

-Jungkook, te vagy az?-szól ki egy lágy hang a konyhából, mire a bokszolónak apró mosoly terül el arcán-Hol vol..-jön ki elé, de megáll mondandójában ahogy meglátja párját.

-Veled..Mi történt?-rögtön odasiet hozzá és két keze közé fogja arcát. Igyekszik gyengéden, hogy az ne fájjon a másiknak, de mindegy hisz az felszisszen.

-Az apám..-kezdene bele de hangja elcsuklik. Taehyung gyorsan öleli meg és szorítja magához majd hagyja hogy a bokszoló a nyakába fúrja a fejét.

Jungkooknak ennyi kellett. Könnyei patakokban kezdtek folyni arcán, egyenesen ruhájára. Szorította magához a szőkét úgy, hogy senki ne tudja elvenni tőle. Lábai is feladták a szolgálatot és szépen lassan összecsukódtak alatta. Az ápoló alig hitte el ami történik, de hagyta hogy a másik húzza magával.

-Kook..Te most..sírsz?-suttogta neki hitetlenkedve szavait, de egy pillanatra se engedte el.

A fekete hajú, piros szemeivel nézett fel a kisebbre, mély levegőt vett és kiejtette szavait.

-Soha ne hagyj el, kérlek.-remeg meg hangja a mondat közben. Taehyung csak elengedi könnyeit, mire a bokszoló megcsókolta őt.

VÉGE.