"Ne menj be a sötét erdőbe, vöröske."
Családom és a Gonzalez család ősidők óta ellenséges viszonyban állnak egymással. A nézeteltérés miatt kutya kötelességem lenne elkerülni Joseph Gonzalez gyönyörű, és szent lányát. Ahelyett, hogy a családi vállal...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Pulzusom az egekbe szökött a víz pedig azonnal levert. Ramsey az ajtóban állt, és én teljesen összezuhantam. Megszorítottam a pult szélét, hogy erőt vegyek magamon. Zakatolni kezdtek bennem a kérdések, hogy vajon hallotta? Ha igen, akkor mennyit hallott belőle? Mit gondol most? Mennyire fog megutálni? Mit fog szólni ahhoz, hogy mindenki a szemébe hazudott? Lanchester elkerekedett szemekkel rám nézett, fejét pedig enyhén oldalra biccentette. Arca kipirult és láttam rajta, hogy ez a szerencsétlen véletlen nem jól jött. Mindenki titokban akarta tartani az igazságot. Ramsey miatt. Mindenkinek az volt a célja, hogy ő ne sérüljön. Ramsey igazságos ember és a becsület számára mindennél többet ér. Most az ajtóban állt, mozdulatlanul és engem figyelve. Mardosott a felismerés, hogy talán most mindent elronttottam. Sőt! Biztos voltam abban, hogy mindent elrontottam. Nem ilyen formában kellett volna megtudnia!
Éreztem, hogy könnyezni kezd a szemem, ezt pedig nem tudtam leplezni. Lesütöttem a tekintetem, ellöktem magam a pult mellől és nagyot nyeltem. - Ramsey...Én - feltettem a kezem. Sokszor volt bennem olyan érzés, hogy elveszíthetem őt. Ebben a pillanatban éreztem eddig a legjobban. Szorult a mellkasom, a lábam remegett és úgy éreztem, hogy megszűnik alattam a talaj. Felsóhajtottam és megráztam a fejem. - Ramsey! Tudunk erről beszélgetni?
Ekkor szinte lassított felvételben láttam, hogy lehajol a gyógyszeres dobozért, az ujjai közé veszi, majd elkezd felém sétálni. Ekkor megállt. - Várj egy pillanatot! Nemsokára visszahívlak - mutatóujjával megkopogtatott valamit a fülében, amit eddig nem is láttam. Ujjával kivett egy fekete vezeték nélküli fülhallgatót, majd a kicsi gombot a tokjába helyezte. - Nem hallottam, mondtál valamit kicsim? - biccentette oldalra a fejét.
- Istenem! Köszönöm - sziszegte Lanchester aki szintén megnyugodott attól, hogy Ramsey minden bizonnyal semmit sem hallott a beszélgetésünkből.
- Áh! Kevin - mosolyodott el. - Láttam kint a kocsidat, ezért kicsit arrébb álltam meg. Miért nem szóltál, hogy jössz? - mellém lépett, a kezembe adta a gyógyszert és kérte, hogy vegyem be. Miközben vizet töltöttem magamnak, a remegő kezemet figyeltem. Hihetetlen, hogy mennyire megijedtem. Régóta nem rettegtem ennyire semmitől sem. - De honnan tudtad, hogy itt vagyunk? - levette a kabátot, majd felakasztotta. Miután Lanchester teljesen megnyugodott, összefonta maga előtt a karját.
- Tudod... - helyezte tarkójára a kezét. - Az anyád kétségbeesve hívott fel az este, hogy haza ugrottál, összepakoltad a cuccaid és egy táskával együtt leléptél otthonról - pillantott felváltva ránk. Az anyukák szemszögéből ez valóban egy nyugtalan dolog lehet. Kicsit sajnálni kezdtem Ramsey anyukáját. Rengeteg dolgon ment keresztül. Érzelmileg egy nagyon erős nő, de ha a fiáról van szó, akkor elveszti maga felett az irányítást. Ramsey csillogó szemébe pillantottam. Memorizáltam az arcvonásait, figyeltem a vonzó mimikáját és csodáltam a jóképűségét. Miközben Kevinnel beszélgetett, én elvesztem a látványában. Előttem állt, én pedig szerettem. Szerelmes voltam a pillantásába, a hangjába és abba, ahogy lereagálja a dolgokat. Szerettem a hibáit, elfogadtam az otromba stílusát. Önmagáért szerettem meg, ezt pedig mai napig nem bántam meg. - Kérdeztem az anyukádat, hogy nincs e ötlete, hogy hova mehettél. Kérdeztem tőle, hogy nincs e olyan hely, amit szeretsz, ahol egyedül tudsz lenni.
