Mr. Ördög és Én

15. rész

Serena szemszöge:

Damieno a falat üti, Nich meg próbálja lenyugtatni de nem megy.

- Érted? Szeretem de túl makacs. - a kezéből már folyik a vér. - Nem engedem, hogy újból baja essen. - suttogja Damieno de ezt is kiválóan hallom.

- Tudom. De időt kell neki hagynod, hogy ezt feleméssze. Akarata ellenére csináltad, fel kell dolgoznia. Valami történhetett vele, hogyha ennyire utálja a férfiakat. - feleli Nich.

- Tudom, de mi?! Mi a faszom történhetett amitől ennyire ellenkezik és gyűlöli a férfiakat? Ha megtudom, hogy valaki bántotta, biztos, hogy megkínzom azt az embert és kurvára lassú halála lesz. - mondja Damineo és ahogy hallom, leül a kanapéra véres kézzel. - Elmegyek vele vásárolni, hogy nehogy valami baja essen neki. - sóhajt egyett majd elindul a lépcső felé ahol meglát engem.

Elkerekedik a szeme, én pedig próbálom elhesegetni azt a gondolatot, hogy szeret és, hogy védelmezni akar. Veszek egy mély levegőt és megpróbálom felhúzni a minden napos poker álmaszkomat. Damieno csak néz és néz és néz.

- Mennyit hallottál? - kérdezi suttogva.

- Az egészet. -suttogom én is és lenézek az öklére.

Ő is lenéz a saját kezére, és csak most veszi észre, hogy a ökléből csordogál a vér. Sóhajtok egyett, és utálom amire most készülök. Megfogom az épp kezét és behúzom a konyhába. Nich próbál leselkedni de nem sikerül neki. Most én kezdem el bekötni, Damieno kezét aki csak figyeli amit csinálok. Végig kisér a tekintetével és megállapodik a szeme az arcomon. Én nem nézek rá, egyszerűen nem megy. Bekötöm a kezét és végre ránézek a férfira. Sosem láttam ilyennek. Én mindig csak az erős, bátor, harcias, megállíthatatlan férfit láttam, aki nem érez semmit. Akinek nincs szive. De akit most látok, az valamilyen teljesen már ember. Megtört. Bánatos. Sebezhető. Látom, hogy sajnálja a történteket, de azt is látom, hogy igazán szeret és, hogy igazán aggódik értem.

Valamit érezni kezdek, de nem tudom, hogy mi az. Nem akarom őt szeretni, nem akarok iránta semmit se érezni. Ő csak bámul, sajnálattal teli szemmel. Veszek egy mély levegőt.

- Akkor indulunk, vagy itt akarunk állni egész nap?! - kérdezem, mire Nich örömében felkiált, Damieno pedig halványan elmosolyodik, hogy megengedem neki, hogy velem jöjjön.

Gyorsan felmegy, átöltözik és már mellettem is terem. Kimegyünk, és mint gondoltam, már elöttünk is állt a kocsink. Én az anyósülésre ültem, ő meg a volán mögé.

Elindultunk és út közben nem nagyon beszélgettünk, maximum annyit, hogy hova szeretnék menni. Mikor egyre jobban közeledtünk a város felé, elkezdtett egy kicsit remegni a lábam, mivel antiszóciális vagyok. Damieno ezt észre is vette és a combomra rakta a kezét.

-Amint haza szerentél jönni, szólj, és már indulunk is vissza. - mondja a világ legnyugottabb hangján én pedig csak bólintok.