Álmok fogságában | mia cara II.

harminchárom

∘✩ 33 ✩∘

Szombat van. A verseny napja.

Egész nap annyira ideges vagyok, hogy még gondolkodni sem tudok rendesen. Reggel majdnem fordítva veszem fel a pólómat, és kis híján otthon hagyom a korcsolyámat. Remeg a lábam, összekoccannak a fogaim, és nem bírok koncentrálni. Az úton Ethan mellett ülök, aki végig a kezemet fogja. Látja rajtam, hogy nagyon kivagyok, így nem erőltet beszélgetést, csupán a jelenlétével támogat. És az érintésével, amire, úgy tűnik, sokkal inkább szükségem van, mint azt gondoltam.

✧

Csak úgy repülnek az órák – olyan az egész, mintha külső szemmel figyelném magam. Látom, amint megérkezünk, beregisztrálunk, majd elmegyünk gyakorolni. Látom magam, ahogyan a hajamat csinálom, a sminkemet frissítem fel, majd belebújok a ruhámba. Az anyagot tapintva rögtön eszembe jut az utolsó álmom, amiben szintén versenyeztem. Abban egy pántos, bordó selyemdresszt viseltem, ami a térdemig ért. A mai pedig kísértetiesen hasonlít arra a darabra, leszámítva a színét – sötétbarna, pont olyan árnyalatú, mint Ethan szeme.

Újabb időugrás, és azon kapom magam, hogy már a pálya szélén állunk – a mi produkciónk következik. Miközben felkonferálnak minket, Sasha felé fordulok, aki a szokásos lelkesítő beszédét hadarja. Látom rajta, hogy ugyanolyan ideges, mint mi, de ennek ellenére is igyekszik erőt és energiát önteni belénk.

Megsimogatja a vállam, majd Ethanhöz intéz pár szót. A mondandója nem jut el az agyamig: az egyedüli dolog, amire most figyelni tudok, az Ethan érintése. Ujjait az enyémek köré kulcsolja, és hüvelykujjával gyengéden simogatja a kézfejem. Fekete nadrágot és fehér, lenge inget visel, aminek feltűri az ujját, így kilátszódik izmos alkarja és a tetoválás egy nagyon apró része. Sötétbarna haját megcsinálta, így most nem lóg kócosan a homlokába, mint általában. Azon kapom magam, hogy vissza kell fognom az ujjaimat, mert önkéntelenül is beletúrnék tincseibe, hogy ismét úgy álljanak, ahogyan nekem tetszenek.

– A jégen Diana Armani és Ethan Walker! – zökkent ki a gondolataim közül a felkonferáló hangja.

– Istenem – sóhajtok fel, és utoljára Sashára pillantok.

Csupán tekintettel kommunikálunk, ő megpróbál minden biztatást és drukkolást belesűríteni a pillantásába, míg én igyekszem őt – és saját magamat – megnyugtatni arról, hogy minden rendben lesz.

– Angyalka. – Ethan végigsimít a karomon, miközben közel hajol hozzám, hogy halljam, amit mond. – Mennünk kell. Mi következünk.

Mély levegőt veszek, és bólintok. Egymás kezét fogva siklunk fel a jégre, és elhelyezkedünk a kezdőpozícióban. Ethan megszorítja a kezem, amikor felcsendül Billie Eilishtól a Lovely. Én választottam a számot, és kivételesen Brandonnek sem volt ellenvetése. Ethantől, természetesen, nem fogadtam volna el kritikát, de szerencsére egy rossz szó sem jutott eszébe a dallal kapcsolatban. Sőt, épp ellenkezőleg – megdicsért, amiért ilyen érzelmes és kifejező zenét választottam.

Észrevétlenül biccentek a fejemmel Ethannek, amikor kezdődik a kűr, ő pedig hibátlanul teljesít. Pörög-forog, a korcsolyája élén siklik végig a jégen, és olyan biztos kézzel dobál, hogy egy szemernyi kétely sincs bennem azzal kapcsolatban, hogy percenként a levegőben vagyok. Igyekszem teljesen figyelmen kívül hagyni a közönséget, a zsűrit és a tényt, hogy majd' megfagyok – csak arra koncentrálok, ami előttem van. A mozdulatokra, az ugrásokra és a partneremre, Ethanre. Tudom, hogy mindent megtesz, hogy a legjobb legyen annak ellenére is, hogy mivel nem edzünk régóta együtt, fennáll az esélye annak, hogy katasztrófába torkollik a produkció. Ha elsiklunk egymás mellett, elvétjük a zene ütemét, nem érkezem ritmusra a jégre... ezek mind olyan tényezők, amik bármikor bekövetkezhetnek, és hiába igyekszem pozitívan gondolkodni, azért bennem él a kétség, a „mi van, ha" érzés.