Gondolatok és versek

Valóságos repülés

   Kinyitom a szememet és köddé válik minden. Mintha pofon vágtak volna. Percekig nem tudok másra gondolni. Egy újabb nap és máris rohanni kell. Fények, hangok, emberek. Fáj... Kábult vagyok a látásom még mindig homályos. A repülés után kész szenvedés a földön kúszni. Olyan lassú vagyok! Minden métert egyre nehezebb megtenni. Vissza akarok menni az égbe, és szárnyakat növeszteni. Türelmesnek kell lennem, csak idő kérdése. Ha végigcsinálom megint álmodhatok.

   Fakó a valóság. Minden túlságosan logikus. Mindenki mosolyog, de igazából csak szenved legbelül. Megcsinálom, amit kell és már várom az éjszakát. Tudom, hogy jön a sötétség és fura módon, vágyom rá. Csendet és nyugalmat ígér. Örömmel vetem bele magamat és már az ágyamban fekszem. Ismét lehunyom a szemem és tárt karokkal fogadom az álmot. De nem jön. Helyette gondolatokkal van tele a fejem. Olyan gondolatokkal, melyek a valóságomra vonatkoznak. Mit keresnek itt? Hiszen vége a napnak, nem helyes, hogy itt vannak. Tudom, hogy aludnom kéne, de nem megy. Cikáznak a mondatok a belsőmben és még a szívem sem képes lecsitítani őket. Annyira igazságtalan!

   Végül nagy nehezen elalszom. Belépek az álmaim közé. Örömmel fogadnak, úgy érzem, végre élek. Egy éjszakára újra az enyém lehet a világ. Szárnyaimat megint érzem a hátamon és a szabadság kísér el utamon. Átélem a szeretetet, félelmet, haragot. A színek kétszer élénkebbnek tűnnek, mint a valóságban! Igaz is... Ez nem valódi. Ahogy rájövök érzem, hogy meginog a testem. Zuhanni kezdek a magasból, és veszélyesen közel kerülök a földhöz. Az ámom nem ér el idáig, nem tud megmenteni. Behunyom a szemem félelmemben.

   Kinyitom a szemem. Legszívesebben ordítanék, de nem tehetem. Mintha minden zuhanás  egyre jobban fájna. A lelkem nyüszít a porban, de az elmémnek élnie kell. Nem vagyok már gyerek. De nem akarok felnőtt lenni! A felnőttek álmodnak egyáltalán? Olyan savanyú képet vágnak mindenre. Csak a rosszat látják és nem képesek... Az a lány mosolyog. A szeme körül a ráncok oly módon görbülnek, hogy kedvem támad nevetni. De ehelyett könnyek gyűlnek a szemembe. Eláztatják a látásom és eszembe jut egy emlék. Hiszen én is így nevettem régen. 

   Mindig az éjszakát várom, hagyom hogy a sötétség öleljen körbe. Álmodozom, a valóság hallatán pedig elhúzom a szám. Mi történt velem? Menekülök. De mi elől menekülök? Nincsen semmi borzalmas az életemben. Egyszerűen csak önzővé váltam. Kúszok a földön, mikor simán lábra állhatnék. Hát megteszem. Megteszem az első lépést. Nem lepődök meg, hogy minden boldogabb lett, hiszen régről ismerem már ezt az érzést. 

   Az álmodozást viszont sosem fogom abbahagyni erre megesküszöm. De ébredés után már nem fáj a valóság, inkább jóbarátként fogad. Felnőtté válni azt hiszem azt jelenti, hogy az álmaimat valóra válthatom.