Mindig önző akartam lenni, de ehelyett ürességet kaptam. Levetkőztetett a közöny és a testemet már csak egymásra pakolt csontok alkotják, amiket egykor szerettem. Egy báb, egy váz, csak egy látszat, amit most letéptek rólam. És itt állok, miközben nem érzem hol kezdődik a halál, vagy hol ér véget az élet. Nem látom a fényt és megvakít a sötétség. Fúj a szél. Ezt az egy dolgot érzem. Ahogyan a hideg megzörgeti a csontjaimat, majd könnyedén távozik. Magamra hagy, mintha nem miatta váltam volna semmivé. Sosem akartam kiürülni, mintha csak egy széttört pohár lennék. Talán túl sokat éreztem és nem bírta tovább a vékony üveg. Feladta és nekem sem hagyott más választást.
Aznap meghalt bennem valami. Lerohadt rólam a bőr és a vérem hagyta leállni a szívemet. Csontos kezemmel nem tudok többé ölelni, nem tudok küzdeni se. Csak elképzelem, hogy van tüdőm, ami levegőt vesz, hogy van szemem ami lát. De már sírni sem tudok. Közönnyé váltam. Egy olyan lélekké, akinek nincsen szeme, ami visszatükrözhetné őt. Mégis ki szeretne egy csontvázat? Emléke vagyok csupán a régi önmagamnak, egy gyenge gondolat, ami még életben tartja a testem. Egy érzelmek nélküli fázós, kicsi lélek.
YOU ARE READING
Gondolatok és versek
PoetryAz írásaim felhasználása engedélyköteles! Tartalmazhatnak 🔞 részt és trágár kifejezéseket! A leírt gondolatok őszinték és engem tükröznek, szóval kérlek ezt tartsd tiszteletben. Az írás a mindennapos terápiám és ezek az alkotások csak kisebb gondo...
