Gondolatok és versek

Mélypont

Tegnap elsétáltam egy fiú mellett. Én ránéztem, ő pedig rám és megint elképzeltem. Eljátszottam a gondolattal, hogy milyen lehet a jelleme. Arrogáns vagy gyengéd? Lehet, hogy szeret zenélni, kijárni a természetbe. Talán abszolút ellentétek vagyunk, de az is lehet, hogy jobban hasonlítunk, mint gondolnám. Sármos, úgyhogy biztos van barátnője, inkább kutyásnak néz ki, tuti hogy utálja a nyelvtant, tetszik a cipője... Elment.

Mindig elmegyünk egymás mellett. Két ember, akik sosem ismerik meg a másik történetét. Én mégis vágyakozva nézem mindannyiukat. Tudom, hogy nem foglalkoznak ezzel, talán fel sem tűnik nekik, de a szívem reménykedik. Minden nap keresem Őt. Azt a fiút, akinek a szemében meglátom önmagam, és aki majd egyszer úgy fog ölelni, mint soha senki azelőtt. De félek. Mi van ha nem ismerem fel? Egyátalán mit kéne éreznem, amikor meglátom őt?

Mintha sötétben tapogatóznék, de tulajdonképpen még azt sem tudom mit keresek. És ha nem találom meg soha? Érzem, hogy a sötétség percről percre ijesztőbb lesz. A szívem dobogását és a légzésemet hallom csupán, de tudom, hogy nemsokára ez is szertefoszlik. Rettegek. Mivan, ha elveszítem önmagam? Kell egy támasz! Tovább kell kutatnom a sötétséget...

Hiszem, hogy lesz majd valaki. Tudom, hogy találkozok majd vele, de kezd halkulni a szívem. Sok fiút látok nap mint nap, de ő sosincs ott. Követem az érzelmeim, de egyedül bolyongok. Erős vagyok. Nem adom fel. De lehet, hogy el kellene engednem... "Az első ember, akinek soha nem volt senkije." Megíndító hír lenne. Mindenki szánakozna, de én is szánakozok magamon eleget. Úgy látszik csak nekem nem megy. És még sötétebb minden. Talán ez már örökké így marad...

Megfogom a saját kezem. Hideg vagyok. Azt sem érzem, hogy a földre esek, és ha lehetséges, még sötétebb lesz minden. Fekete minden. Csak a saját sírásomat hallom... Mint egy szenvedő állat. Hát ezt érdemlem?

Ma is elsétáltam egy fiú mellett. Jóformán észre sem vettem. Nem kerestem semmit benne, még csak rá sem emeltem a tekintetemet. Lehet, hogy nézett, nem tudom, már elmentem mellette. És még mindig a sötétben tapogatózom, de a szívem már nem dobog...