Klisé kalandorai

Level 3 : A Tiltott erdő

Quest: Találd meg és hozd vissza a falusi gyerekeket, akik eltűntek a Tiltott Erdőben.

A nap első sugarai aranyló fénybe borították az erdőt, ahogy útnak indultunk. A reggel frissessége és a madarak csicsergése kellemes atmoszférát teremtett, ám mindannyian éreztük a küldetésünk súlyát. A Tiltott Erdő sötét fái között sétálva egyre jobban elmerültünk a természet vad szépségében, de Grulf folyamatosan a háta mögé nézett, mintha attól tartana, hogy valami leselkedik ránk.

– Biztos, hogy jó ötlet ide bejönni? – kérdezte Grulf, miközben szorosan markolta a kardját.

– Már megtettük az első lépést, Grulf – válaszolta Elsie nyugodt hangon. – És itt vagyunk együtt. Nincs mitől félni.

Finbar, a csoportunk ügyes nyomolvasója, hamarosan talált néhány apró gyerekcipőnyomot a sáros talajon. A lábnyomok egyértelműen jelezték, hogy a gyerekek nemrég jártak erre.

– Itt voltak – jelentette ki Finbar, miközben tovább kutatta a nyomokat. – Kövessük őket, de legyünk nagyon óvatosak. Az erdő egyre sűrűbb és baljósabb.

Elsie előrelépett, és egy varázslattal kis fénygömböt idézett elő, amely megvilágította az utat előttünk. A fénygömb lágy, meleg fénye nyugalmat árasztott, amely némileg enyhítette a feszültséget.

– Legalább nem kell a sötétben tapogatóznunk – mondta Elsie, miközben lassan haladtunk előre a nyomokat követve.

Grulf azonban továbbra is idegesen nézett körül, minden apró zajra összerezzent, mintha attól tartana, hogy bármikor ránk támadhat valami. Az erdő szokatlanul csendes volt; a madarak elhallgattak, és a szél susogása mintha suttogássá változott volna, ami körülöttünk táncolt a fák között.

– Nem tetszik ez nekem – morogta Grulf. – Miért van itt ilyen baljós csend? Ez nem normális.

– Az erdő mindig is titokzatos volt – válaszoltam neki. – De mi itt vagyunk, hogy megtaláljuk a gyerekeket. Nincs visszaút.

Ahogy haladtunk, a nyomok egyre mélyebbre vezettek minket a Tiltott Erdőbe. A fák sűrű lombjai alig engedték át a napfényt, és a talaj egyre sárosabb lett, ahogy mélyebbre jutottunk az erdő belsejébe. A nyomok kanyarogtak és néha eltűntek, de Finbar ügyesen követte őket, mintha egy titokzatos térképet olvasna.

Egyszer csak megpillantottunk egy elhagyott plüssállatot az egyik bokor alatt.

– Nézzétek, egy játék! – kiáltottam fel. – Ez biztosan az egyik gyereké lehetett.

Grulf gyorsan odalépett, és felvette a plüssállatot. A játék sáros és viseltes volt, de látszott rajta, hogy valaha szeretett tárgy lehetett.

– Ez megerősíti, hogy jó úton járunk – mondta Grulf, miközben visszaadta a játékot Finbarnak. Arca lágyabbá vált, mintha egy pillanatra elfelejtette volna az erdő baljós hangulatát.

Továbbhaladva hirtelen egy furcsa, mélyen morgó hang hallatszott a közelből. Grulf azonnal megdermedt, és kardját előre szegezve nézett körbe.

– Mi volt ez? – kérdezte remegő hangon, ahogy tekintete ide-oda cikázott a fák között.

– Valószínűleg csak egy állat – válaszolta Elsie nyugodtan, bár ő is feszült figyelemmel kémlelte a környéket.

– Vagy egy goblin – mondta Finbar, és vigyorogva nézett Grulfra. – De ne aggódj, Grulf, mi megvédünk téged.

Grulf nem tűnt megnyugodottnak, de folytattuk az utunkat. Az erdő egyre sűrűbbé vált, a fák koronái összefonódtak felettünk, mintha egy szorosan zárt tetőt képeznének, elzárva a napfény utolsó sugarait is. A suttogások egyre hangosabbak lettek, mintha valami vagy valaki figyelne minket a távolból.