Klisé kalandorai

Level 17 : Lord T. Alaric

Quest: Győzd le a megörült varázslót, aki az egész vidéket terrorizálja és állítsd vissza a békét.

Az égen a felkelő nap fénye szinte hiábavalónak tűnt, ahogy alig hatolt át a falu köré boruló sötét ködön. A köd nem csupán a falut fedte be, hanem mintha a világra is ránehezedett volna, minden élőlény szívébe félelmet csepegtetve. A levegő nehéz és fojtogató volt, a madarak hallgattak, mintha a természet is felismerte volna a közelgő katasztrófa súlyát. Ahogy a kapuhoz értünk, a falu határán, a csend szinte fülsiketítővé vált. Csak a szívünk dobogása törte meg ezt a csendet, mintha az a bizonytalanság és félelem szólt volna a világba, amit mindannyian éreztünk.

A falusiak, akik néha az ablakok mögül leskelődtek, gyorsan visszahúzódtak, amikor megláttak minket. Arcukon a rettegés és a kétségbeesés nyomai ültek. Tudták, hogy ma valami szörnyűség fog történni, és remélték, hogy mi leszünk azok, akik megakadályozzuk. De mi magunk is tudtuk, hogy a küzdelem, amelyre készültünk, nem lesz könnyű. Thaddeus, akit most már a Sötétség Úraként ismertünk, a falut terrorizálta, és a nap ma elhozta a végső összecsapást.

Robin Steel és néhány banditája csatlakozott hozzánk. Arcukon eltökéltség tükröződött, a korábbi ellenségeskedést most a közös cél, a falu megmentése váltotta fel. Robin, a vezetőjük, kemény tekintettel nézett ránk, a szemében a harci elszántság és a remény utolsó szikrája lángolt. Fegyverrel és varázstárgyakkal felszerelve követték minden mozdulatunkat, készen arra, hogy segítsenek a végső összecsapásban.

– Tudjuk, hogy nehéz lesz – mondta Robin halkan, ahogy egy szűk sikátorban osontunk előre. Hangja határozott volt, de érezni lehetett benne a küzdelem előtti félelmet. – De nélkülink nincs esélyetek.

Robin szavai igazak voltak. A faluban teljes volt a csend, csak néha hallatszottak halk, rémisztő hangok a távolból. Az árnyékok mintha éltek volna, szinte tapintható volt a sötétség, ami körülölelt minket. Tudtuk, hogy nem ébreszthetjük fel a szörnyek figyelmét, így óvatosan, lopakodva haladtunk előre. A legkisebb hiba is végzetes lehetett volna.

Grulf, hatalmas termetével, most is a legcsendesebb mozdulatokkal igyekezett elkerülni a szörnyek figyelmét. Láttam, ahogy minden lépésére figyel, mintha a levegővel egyesülne. Az árnyékok elnyelték hatalmas alakját, és csak a szemei villantak meg néha a köd sötétjében. Finbar, aki mindig is otthonosan mozgott az árnyékok között, most is vezetett minket a legbiztonságosabbnak ítélt útvonalakon. Láttam, ahogy megfeszül minden izma, ahogy figyel minden apró zajra. Tudta, hogy ezen múlik az életünk.

Mögöttük Elsie és én, a mögöttünk pedig Robin és banditái haladtak, minden lépésünkre vigyázva. Ahogy haladtunk, egy elhagyatott ház sarkánál megálltunk. Finbar intett nekünk, hogy csendben legyünk. Az utca túloldalán egy hatalmas árnyékszörny suhant el, szemeiben gonosz fény villant. Szívem hevesen vert, ahogy az álcánk mögül figyeltük a szörnyet.

A lény hatalmas volt, testét kavargó, sötét füst borította, amely szinte elnyelte a fényt. Karmai hosszúak és élesek voltak, mintha maga a sötétség formálta volna őket. Ahogy elhaladt mellettünk, éreztem a belőle áradó hideget, amely a csontjaimig hatolt. Minden egyes mozdulata erőt és pusztító szándékot sugárzott.

– Most! – suttogta Finbar, amikor a szörny eltűnt a szemünk elől. – Tovább!

Gyorsan, de csendben folytattuk az utunkat, minden lépésünket megfontolva. Ahogy közeledtünk a falu központjához, egyre több szörny tűnt fel. Minden sarkon, minden elhagyatott utcában ott leselkedtek ránk, mintha csak arra vártak volna, hogy hibázzunk. Tudtuk, hogy nem szabad harcba bocsátkoznunk, így továbbra is lopakodtunk és bujkáltunk az épületek között. Az árnyékok a barátaink lettek, a csend a szövetségesünk.