Rohanó élet.

14

Miután a Monaco Nagydíjat befejezték, és Charles versenye a 18. körben defekt miatt véget ért, sóhajtottam egyet. A szívem nehéz volt, és valami furcsa üresség ült a mellkasomban. Charles-szal azóta nem beszéltünk, mióta az utolsó este elvitt a hotelhez. Éreztem, hogy a csók, mindent megváltoztatott, és most mindezek után a csend és a távolság olyan súlyosnak tűnt.

Amikor lementem a parc ferméhez, hogy megnézzem a dobogót, észrevettem Charles vörös sapkáját. Megálltam egy pillanatra, próbálva elkerülni, hogy észrevegyen. Tudtam, hogy bármilyen pillantás, amit váltunk, valami egészen más jelentéssel bírna most, hogy mindezek az érzések közénk álltak.

Charles hátrafordult, és bár nem láttam, éreztem, hogy éppen engem keres. Andrea, a teljesítmény edzője próbálta felhívni Charles figyelmét, de ő csak engem figyelt.

- Nem hallottad, amit mondtam?- kérdezte Andrea, és Charles bólintott, miközben szemeit még mindig rám szegezte.

- Menj és beszélj vele. Egész nap szomorú vagy, mert nem jött el a verseny előtt.- mondta Andrea.

- Jól vagyok.- próbáltam hárítani, de Andrea már elment, és Charles figyelmét nem tudta elvonni rólam.

- Helló.- mondta Daniel, amikor ráhelyezte a kezét a vállamra. Éreztem a keze melegét, és meglepetten ugrottam össze.- Minden rendben?

- Rendben vagyok.- válaszoltam, de tudtam, hogy Daniel látja a hazugságot az arcomon.

- Ez hazugság.- mondta Daniel, és kénytelen voltam beismerni, hogy igaza van. Eddig próbáltam elrejteni a belső feszültséget, de most már nem volt értelme.

Miután Daniel elment, elhatároztam, hogy beszélek Charles-szal. Szerencsére üzenetet kaptam tőle, hogy találkozzunk. Ahogy Charles beült az autóba, azonnal elhagytam Monte Carlót, és egy domb felé vettem az irányt. Az úton a sebesség és a szél zúgása próbálta elnyomni a bennem kavargó érzelmeket.

Az autó gyorsan felgyorsult, és szoros kanyarokkal haladtam, mintha a vezetés segíthetne elfeledni a fájdalmamat. Charles próbált megnyugtatni, de a szavai csak a háttérben hallatszottak. Szívem hevesen vert, és a régi emlékek, amikor az apám F1-es autójával versenyzett itt, minden egyes kanyarnál előtérbe kerültek. Minden kanyar és egyenes olyan volt, mint egy fájdalmas emlék, amit nem tudok elfelejteni.

Amikor végre egy hosszú, egyenes szakaszhoz értünk, becsuktam a szememet egy pillanatra. Az apám balesetének képei villantak fel előttem. Az emlékek olyan élesnek tűntek, hogy majdnem megfulladtam a saját könnyeimben. Charles hangja próbálta elérni a tudatom, de csak az útra tudtam összpontosítani.

Az autó hirtelen megállt, és éreztem, ahogy a kormányt erősen markolom. Mély levegőt vettem, próbálva összeszedni magam. Charles nyugodtan nézett rám, próbálva megérteni, amit átélek.  - Apám több mint 300 versenyt futott az F1-ben, és még a sok tapasztalat ellenére is egy rossz mozdulat elég volt ahhoz, hogy minden véget érjen.- mondtam, miközben Charles kezét fogtam meg, keresve a támogatását.

Charles próbált vigasztalni.- Tudom, mit érzel, Cami. Az én esetem is hasonló volt, amikor Jules Bianchi balesetet szenvedett. De soha nem leszel egyedül. Az apád is imádta a Forma-1-et, és biztos vagyok benne, hogy ő is így akarta volna.- mondta Charles, miközben finoman dörzsölte a kezemet.

- Köszönöm, Charles.- mondtam mosolyogva, még ha a fájdalom nem is tűnt el teljesen. A könnyeim végigszántották az arcomat, de Charles jelenléte és támogatása adta meg azt az erőt, amire szükségem volt.

Ez az este nemcsak, hogy közelebb hozott minket egymáshoz, hanem segített megbirkózni a múlt fájdalmával és megtalálni a reményt a jövőben.

Hagyjatok nyomot!⭐️