Rohanó élet.

8

A nap kezdett lemenni Barcelona felett, és kezdtem érezni, hogy mennyi időt töltöttem együtt Charles-szal a városban. Jelenleg a marina mellett sétáltunk a tengerpart mentén, miközben helyi fagyit ettünk, miután egy olasz étteremben vacsoráztunk. De még mindig nem tudom kiverni a fejemből azt az egyetlen átkozott szót, ami a délután folyamán hagyta el a szája.

- Szóval, van esély arra, hogy mesélj magadról?-Charles kérdése kissé meglepett, hiszen eddig sikerült elkerülnöm, hogy bármit is megosszak magamról. De tudtam, hogy ezt nem tarthatom örökké.- És miért tűnsz ismerősnek?

A nyakamhoz nyúltam, és megemeltem a nyakláncot, amelyet eddig a hosszú barna hajam takart. A kis ezüst lemezen a 15-ös szám van gravírozva, egy kis gyémánttal.

- Első nyom. – mondtam mosolyogva, miközben Charles alaposabban megpróbálta megnézni.

- A születésnapod? – próbálkozott Charles, próbálva kitalálni a nyaklánc jelentőségét.

- Nem. – válaszoltam, ahogy visszaejtettem a nyakláncot. Charles láthatóan gondolkodott.

- Rendben, még mindig nem jutok előbbre. Most már szeretnék egy második nyomot. – mondta Charles, miközben tovább sétáltunk.

A bal kezemhez nyúltam, és megmutattam neki a fekete és narancssárga zsinóros karkötőt, amin az A.S. kezdőbetűk és a 15-ös szám szerepelt.

- McLaren színek? – kérdezte Charles.

- Igen. – válaszoltam, és Charles színpadiasan megütötte a mellkasát.

- Meg vagyok sértődve. – mondta Charles, ahogy rátette a kezét a szívére.

- A.S. és 15? – Charles hangosan gondolkodott, majd hirtelen megértette a nyomokat. – Andy Sinclair? Te Andy lánya vagy?

- Az vagyok. – mosolyogtam, miközben visszatettem a csuklómra a karkötőt.

- Nem tudom elhinni, hogy sosem jöttem rá. Annyira hasonlítotok egymásra, hogy hihetetlen. – mondta Charles mosolyogva.

- Sokszor hallom ezt. Éppen ezért lepődtem meg, hogy ilyen sokáig tartott, mire rájöttél. – válaszoltam, miközben igazítottam a nyakláncomat.

- Nem igazán arra gondoltam, hogy lány, inkább arra, hogy testvér vagy. – magyarázta Charles, ami teljesen érthető volt számomra.

- Megbocsátva, és most már tudod. Szóval nem ítélhetsz meg azért, hogy annyi időt töltök a McLaren-nél. – tréfálkoztam, ami Charles-t nevetésre késztette.

A McLaren természetesen az a csapat volt, ahol apám pályafutása utolsó öt évét töltötte, és az első kettőt. Azelőtt négy évig a Red Bullnál és a Ferrarinál versenyzett.

- Biztos vagyok benne, hogy rá tudnálak venni arra, hogy nézz meg néhány versenyt a Ferrari garázsából. – mondta Charles, miközben a zsebébe dugta a kezét.

- Nem tudom. Nem könnyű meggyőzni. – tréfálkoztam.

- Azt hiszem, találok egy módot. – biztosította Charles.

A sétánk a marina mentén ért véget, és miután megosztottuk egymással a telefonszámainkat és a közösségi média elérhetőségeinket, úgy döntöttünk, itt az ideje búcsúzni.

---

A vasárnap reggel Barcelonában meglehetősen forró volt, és a verseny napján a versenyzők is így éreztek. Egyedül készülődtem el a szállodai szobámban.

Sikerült meggyőznöm a nagynéném, hogy cseréljen velem szobát, így egyedül voltam, távol az anyámtól, míg Lucas és Sarah anya szobájában aludtak.

Miután elkészültem, SMS-t küldtem Sarah-nak, hogy korán indulok a pályára, hogy találkozzak a fiúkkal és kívánjak nekik sok szerencsét a verseny előtt, majd elindultam a szállodából.

Amikor megérkeztem a pályára, éppen a második F2-es versenyt tartották. A versenyt különböző monitorokon néztem, miközben végigsétáltam a területen a Paddock felé.

Megálltam egy pillanatra, hogy megnézzek egy kis részletet a versenyből, amikor a telefonom megcsörrent. Kivettem a táskámból, és észrevettem, hogy akaratlanul is mosolygok a képernyőn látható névre.

- Látlak. – szólt Charles a telefonon keresztül, ami nevetésre késztetett.

- Ez nem hangzott túl kémesnek. – mondtam.

- Hibáztam. Fordulj meg. – mondta Charles, aminek következtében megfordultam. Charles a Ferrari csapatépülete előtt állt. Letette a telefont, és nekidőlt a mögötte lévő fém korlátnak, ahogy közeledtem hozzá.

- Helló. – mosolyogtam, és észrevettem az ugrálókötelet, amit Charles a nyakába akasztott.

- Szia. Korán jöttél. – kommentálta Charles, miközben megfogta a kötél végeit.

- Anyukámmal még mindig nem beszélünk. Azt gondoltam, jobb, ha korán jövök és távol maradok. – mondtam.

- Ó. – válaszolta Charles. – Nos, én éppen Andreával megyek találkozni, szeretnél jönni?

- Biztos vagy benne, hogy nem fogok zavarni? – kérdeztem. Nem akartam, hogy Charles előkészületeibe beleszóljak.

- Persze, hogy nem. – biztosította Charles. – Gyere.

Kényelmes csendben sétáltunk be a Ferrari csapatépületébe, és a hátsó szobához mentünk, ahol egy férfi telefonját böngészte.

- Szia Andrea. – üdvözölte Charles az edzőjét, miközben a kötelet a szék háttámlájára tette.

- Helló. – válaszolta Andrea az F1-es pilótának, majd észrevette, hogy valaki más is van a szobában. – Helló Camille.

- Tudod, ki ő? – kérdezte Charles.

- Mindenki a Forma-1-ben tudja, ki ő, haver. – mondta Andrea.

- Nem mindenki. – tréfálkoztam, miközben Charles-ra pillantottam.

- Nem tudtad, ki ő? – kérdezte Andrea meglepetten.

- Nem tudhatok mindenkit, Andrea. – védekezett Charles, miközben igazította a sapkáját.

- Ő Andy Sinclair lánya. Gyakorlatilag ikreknek néznek ki. – mutatott Andrea az arcomra, ami nagyon hasonlított az apáméhoz.

- Nos, most már tudom. – mondta Charles, miközben mosolygott.

Hagyjatok nyomot!⭐️