Rohanó élet.

Bevezető

Tudtam, hogy nem éppen a legjobb lelkiállapotban vagyok ahhoz, hogy elhagyjam a hotelszobámat, nemhogy vezessek, de mégis itt voltam, úton, hogy találkozzak Charles-szal, ahogyan a Grand Prix után megígértem.

Az autóm vezetőoldalán ültem, ahogy felhajtottam a Monaco utcáit megvilágító lámpa alá, és vártam, míg Charles odasétál hozzám és beül az anyósülésre.

Amint beszállt, azonnal felgyorsítottam, elhagytam Monte Carlo városát, és a hegyek felé vettem az irányt.

Figyeltem, ahogy Charles nézi, ahogy gyorsan váltok sebességet, ahogy elhagyom a forgalmas várost és egy csendes úton haladok, ami a város magasabban fekvő részeihez vezetett.

Az Audi A7 sebességmérője gyorsan kúszott fel, mígnem elérte a 265 km/h-s végsebességet, miközben tovább gyorsítottam a nyílt utakon, felfelé a Monte Carlo felett magasodó csúcsig.

Charles számára nem volt titok, hogy megszokta a nagy sebességet, hiszen versenyeken akár 375 km/h-t is elért. De amit nem szokott meg, az volt, hogy lássa, hogy milyen komoly arckifejezéssel vezetek, miközben mereven az előtte lévő útra szegeződnek a szemeim.

Éreztem, ahogy a szívem hevesen ver a mellkasomban, miközben tovább hajtok. Szoros kanyarokat vettem, és egy kissé megcsúsztam az utolsó kanyarnál, amit éppen bevettünk.

Ez a nap már öt éve kísértett engem. Minden évben ezen a napon ugyanígy éreztem. Mintha nem lenne igazságos. Mintha tehettem volna valamit, pedig akkor csak 15 éves voltam.

Visszaváltottam egy sebességet, ahogy egy kanyarhoz értem, és lassan haladó autóval találkoztam, majd gyorsan visszaváltottam a hetedik sebességfokozatba, ami a legmagasabb fokozat volt az autómban.

Halványan hallottam Charles-t mellette, ahogy próbál megnyugtatni és rávenni, hogy lassítsak, de nem sikerült. Hallottam a hangját, de fogalmam sem volt, mit mond.

Egy egyenes útszakaszhoz értem, amely nagyjából három kilométeren keresztül nyúlt el, ameddig a szem ellátott, és egy pillanatra lehunytam a szemem.

Próbáltam visszaidézni magam öt évvel ezelőttre, amikor az apám F1-es autójában ült, a McLaren Racing csapat színeiben. Próbáltam elképzelni a Monaco GP különböző kanyarjait és egyeneseit, amelyeken apámmal sokszor végigsétáltunk életünkben.

Egy pillanat múlva kinyitottam a szemem, és láttam, hogy az autó egyáltalán nem tért le az útról, mióta lehunytam a szemem. Láttam az elmúlt baleset képeit újra lejátszódni a fejemben, ahogy a hegycsúcs közeledett.

- Cami, lassítanod kellene... – mondta Charles, ahogy próbálta elérni a mellette ülő lányt, aki teljesen kizárta a külvilágot, mióta felvette őt, de mégis tökéletesen vezetett. - Cami, kérlek!

Hallottam Charles hangját, ahogy próbálja elérni engem, dübörgött a fejemben, miközben elértem azt a hosszú útszakaszt, amely felülről nézett le Monte Carlo kikötőjére.

Mikor körülbelül két és fél kilométert haladtam az egyenesben, rátapostam a fékre, az autó hirtelen megállt, miközben hallottam, ahogy a gumik felsikoltottak a nagy sebesség utáni hirtelen fékezés miatt.

Mindkét kezem erősen a kormányra simult, miközben hevesen lélegeztem, és hirtelen nagyon tudatában voltam a környezetemnek és annak, amit az elmúlt néhány percben tettem.

Ránéztem Charles-ra, aki mellette ült, és láttam, hogy már ő is engem néz. Meglepődtem, hogy Charles meglepően nyugodtnak tűnt.

- Apám több mint háromszázszor csinálta ezt egész F1-es karrierje alatt, és még ennyi tapasztalattal, még ha százszor vezetett is végig ugyanazon a pályán, mégis egy rossz mozdulat elég volt ahhoz, hogy mindennek vége legyen. - mondtam, miközben egyenesen az F1-es pilóta szemébe néztem.

- Sajnálom, Cami. De tudod, hogy ő sem akarta volna másképp. Élt-halt a Forma-1-ért, és őszintén megnyugodhatsz, hogy azt csinálta, amit szeretett, amikor elment.- magyarázta Charles, miközben átnyúlt a kormánykeréken, és megfogta a kezem, amely hozzá közelebb volt.

Charles tudta, milyen érzés valakit elveszíteni a Forma-1 miatt, és ezért át tudta érezni, min megyek keresztül, hiszen ugyanígy érzett minden alkalommal, amikor részt vett a Japán Nagydíjon, ahol keresztapja, Jules Bianchi életét vesztette.

- Tudom, min mész keresztül, Cami. De azt is tudnod kell, hogy soha nem leszel egyedül. Tudom, hogy könnyű ezt mondani, de igaz. Van egy csodálatos családod, nagyszerű barátaid otthon és itt a Forma-1-es fiúk között. És ott vagyok én is - ígérte Charles, miközben gyengéden megsimította a kezemet.

- Köszönöm, Charles. - mondtam mosolyogva, bár belül teljesen összetört voltam, és egy könnycsepp gördült le az arcomon.

Remélem ez a könyvem is tetszeni fog!
Hagyjatok nyomot!⭐️