Kiscsibe - HyunLix

3. évad - 20. Ha nem lépsz, örökre egy helyben maradsz

Egy 16-17 évesnek tűnő fiatal lány lélekszakadva rohan át a sötét erdőn. A Nap már régen lement, a fák karmaknak tűnő ágai pedig olyan sűrűn kapaszkodnak össze a feje fölött, hogy a Hold máskor oly gyönyörű és megnyugtató sugarainak esélye sincs átszökni rajtuk, ezzel segítve őt.

Úgy tudta, hogy nem erre kellett volna szaladnia! Basszus, hát minden béna horrorfilm így kezdődik: a butácska szépség kétségbeesetten menekül a gyilkos elől valamilyen teljesen logikátlan helyen menedéket keresve, ezzel elvágva minden esélyét és egycsapásra ő válik az első áldozattá.

Ezúttal nagyon úgy tűnik, ő a butácska szépség, aki a lehető legrosszabb döntést hozta félelmében. Mióta befutott modell lett, nem az első eset, hogy követik az utcán. De az első, hogy a testőre nélkül van kinn ilyen későn és a sofőrje sem jött érte. Vágták volna hátba egy szívlapáttal, amikor kitalálta, hogy egyedül akar hazamenni. Mert annyira gyönyörű a nyári éjszaka!

Pff, tényleg megérte!

- Aish - szisszen fel, mikor karját az egyik kiálló faág még az eddigieknél is mélyebben sérti fel. Arca, kezei és lábai az apró gallyaknak köszönhetően már telis-tele vannak aprócska karcolásokkal, de azok legfeljebb is csak kelletlenséget okoztak neki. Ez viszont már vérét vette.

Azonban ideje sincs ezen bosszankodni vagy megvárni, míg enyhül a fájdalma, a közelben máris súlyos léptek zaja hallatszik.

A sötétben az orráig is alig lát. Máskor alig lehetne észrevenni, ám most mégis az erdő fülsüketítő csendjében szinte robbanásnak hat, ahogy a férfi az elszáradt levelekre tapos, ezzel apró darabokra törve azokat. Viszont a pánik miatt minden eddig tartogatott utolsó csepp józan eszét is elveszíti. Még gondolkodni sem gondolkodik, csak elindul egy teljesen véletlenül kiválasztott irányba.

Egyetlen aprócska, de annál végzetesebb hibát vétett ezúttal: egyenesen üldözője kezei közé szaladt ijedtében.

A levegőt egy éles sikoly és egy hátborzongatóan elégedett nevetés szántja végig. Majd az erdő újra elcsöndesedik.

- Ééés ennyi! Csapó! - hallatszik az szigorú férfihang, mire a stúdióban felgyúlnak a lámpák, színészeink pedig egymásnak megköszönve az alakítást lépnek ki az erdőt imitáló díszletből. - Egy óra szünet, utána folytatjuk! Beatrix, egy percre! - rikkantja, mire mindenki sietősen elhagyja a helyiséget, kivéve a szólított, aki még mindig az előző jelenet hatása alatt áll, az adrenalin buzog az ereiben és a levegőt is még kapkodja. Hát na, ezúttal tényleg mindent beleadott! - Trixie - hangzik el az idős rendező szájából a beceneve, mire minden jókedve egy másodperc alatt száll el. Ismeri ezt a hangsúlyt. - Hyunjin és Felix jó barátaim, így...

De már nem hallja a folytatást, mégis pontosan tudja, mit akar mondani. Arcáról még a mímelt mosoly is leolvad, szemeibe könnyek szöknek. A csalódottság pedig mázsás súlyként telepedik a vállára és nem ereszti.

Egy újabb szerep, amit csak a szülei miatt ajánlottak neki. És egy újabb szerep, amit ezúttal el is bukott. A forgatókönyv átírásra kerül ő maga pedig kiírásra. Vagy újra veszik az egészet. Amelyik kevésbé árt a történetnek vagy a költségvetésnek.

Mégis mikor fog tudni kikerülni az árnyékukból? És mikor lesz már képes normálisan játszani? Pedig most azt hitte, jó volt. Az istenit, csak szaladnia kellett és úgy tennie, mint aki fél! Még ezt is el tudta cseszni? Mégis, hogyan? Hiszen most tényleg beleélte magát, a zsigereiben érezte az ijedelmet és valóban menekült. De úgy tűnik, ez sem volt elég.

- Köszönöm a lehetőséget - hajol meg tiszteletteljesen, majd rezignált arccal hagyja ott a stúdiót. A stúdiót, ami pár perccel ezelőtt még az álmát testesítette meg. A stúdiót, ahova már nem kell visszajönnie.