Párhuzamok

70. rész

Fanny tartotta a szavát, ami egyértelmű volt számára már attól a pillanattól kezdve, hogy Lydián meglátta a Sötét Jegyet. Nem fordított hátat a lánynak, nem kérdezősködött Tudjukki vagy annak tervei felől. Az ideje nagy részét változatlanul vele töltötte, és ilyenkor igyekezett mosolyt csalni az arcára. Pitonnak nem kellett megfenyegetnie: senkinek nem beszélt arról, amit megtudott. Csupán egy dologra nem volt képes: a tekintetén uralkodni. Amikor Lydia csendben ült a fűben és a cicáját simogatta, Fanny szemeiben seperc alatt összegyűltek a könnyek, amik aztán rendszerint kicsi furkászára potyogtak.
-Ne sírj, mert akkor én is sírni fogok-szólt rá halkan, fel sem pillantva a mardekáros lány.
-Igyekszem-törölte meg a kézfejével a szemét a griffendéles. -Mikor menjünk be vacsorázni?-próbálta másra terelni a szót, ezáltal a gondolatait is.
-Mindjárt... Majd amikor lemegy a nap.
Éjfél helyeslően nyávogott.
Fanny elnézett a hegyek között lassan nyugvó nap felé, ami gyönyörű, meleg színekbe öltöztette az égboltot. Megfogta barátnője kezét és óvatosan, szó nélkül megszorította, amire szintén egy szorítás volt a válasz.
Fanny a másik kezébe vette a pálcáját, és apró, fénylő pöttyöket varázsolt elő belőle maguk köré. A két kiskedvenc azonnal új cél tűztek ki maguk elé; mindenképpen meg akarták fogni a szálldosó-keringő bogarakat.
-Szentjánosbogarak-mondta halkan Fanny. -Reményt adnak-idézte fel az év eleji beszélgetésüket.
A mardekáros lány néhány másodpercig csendben nézte őket, majd Fannyra pillantott.
-Én szentjánosbogaram-ölelte át Lydia úgy, ahogy a griffendéles lány még sosem tapasztalta. El sem akarta engedni Fannyt a szoros öleléséből.
Fanny a hátát simogatta.
-Itt vagyok... Mindig itt leszek...-suttogta.
-De tényleg?-kételkedett a mardekáros lány. -Te nem állnál át arra az oldalra...
Fanny nagyot nyelt. Lydiának ebben igaza volt. Másrészt azt is tudta magáról, hogy semmilyen parancs nem kényszeríthetné arra, hogy barátnője ellen forduljon.
-Te pedig nem maradnál ott...-mondta végül. -Tudom...
-Én nem tudom, mi lesz-vallotta be Lydia, egyre jobban darabokra törve az eddigi magabiztosságának és titokzatosságának páncélját.
-Azt senki sem tudja... Bár talán megpróbálhatnám megjósolni-elmélkedett Fanny, ám hamar elhessegette a gondolatot. -Nem lenne száz százalékban biztos.
-Mhm...
-Tehát igazad van, nem tudjuk, mi fog történni. De soha, és ezt vedd szó szerint, Dia, soha nem foglak cserben hagyni, akár a Föld másik pólusán legyek is.

Este Fanny kissé nyugodtabb lelkiállapotban olvasott a klubhelyiségben, kizárva mindent és mindenkit, csak a sorokra fókuszálva. Hirtelen érte, hogy valaki, pontosabban Harry a nevén szólítja.
-Igen? Mi van velem?-pillantott fel a könyvéből.
-Lemegyünk Hagridhoz-jelentette ki a kereszttestvére, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lett volna.
-Mi?-csodálkozott Ron, de Fanny sem maradt le tőle az elképedésben.
-Nem, nem, Harry-rázta a fejét Hermione. -Emlékezz csak: Lumpsluckhoz kell menned.
-Dehogyis!-felelte magabiztosan Harry, és kis túlzással felrántotta a meglepett Fannyt a székről. -Hagridhoz megyünk. Úgy érzem, az a jó, ha most lemegyek Hagridhoz.
-Úgy érzed, az a jó, ha tort ülsz egy óriáspók fölött?-hüledezett Ron.
-Óriáspók?-borzongott meg Fanny.
-Igen. -Harry elővette a táskájából varázsköpenyét. -Úgy érzem, ott a helyem. Világos, nem?
-Nem-vágta rá gondolkodás nélkül két barátja és kereszttestvére is.
-Biztos, hogy Felix Felicist ittál?-aggodalmaskodott Hermione, s a fény felé emelte a kis
üveget.
-Felix Felicis? Én semmit nem értek-rázta meg a fejét Fanny.
-Nem volt valami más is a ládádban, mondjuk...
-Agyapasztó szirup?-fejezte be a kérdést Ron.
Harry nevetve kanyarította a vállára köpenyét, de ezzel csak még jobban megrémítette barátait.
-Bízzatok bennem!-csitította őket, miközben Fannyt magával húzta a kijárat felé. -Tudom, mit csinálok... illetve...-magabiztos léptekkel elindult az ajtó felé. -...Felix tudja.
Elhaladtak a köpeny rejtekében egy veszekedő Ginny-Dean páros mellett, előtte meghallgatták Lavender hisztérikus kirohanását is, amiért Ront Hermionéval együtt látta.
Fanny igyekezett a szerencsehozó italban és Harryben is megbízni, de nem tudta, miért kell neki egy óriáspókhoz mennie. Harryt pedig hiába kérdezte, csak mosolygott mindenen.
-Útba ejtjük a zöldségeskertet-fordult Fannyhoz, de a véleményét meg sem várva már el is indult arra.
-De... Ha Hagridhoz akarunk menni, az kerülőút lenne...-ellenkezett Fanny.
Úgy érezte, minél több önbizalma lesz Harrynek, neki annál kevesebb, lévén hogy a fiú pontos elképzeléséről fogalma sem volt.
-Követnem kell a megérzést-irányította habozás nélkül az ágyások felé a lépteit. Fanny nem is képzelte, hogy a meglepettsége fokozódhat Lumpsluck professzort észrevéve a veteményeskert közepén álldogálva, és Bimba professzorral diskurálva. Megálltak hallgatózni egy kőfal takarásában a gyógynövényekről és annak üzleteléséről.
Fanny ezután meglepetten tapasztalta, hogy Harry hirtelen leleplezte őket.
-Jó estét, tanár úr!-köszönt a fiú vidáman.
-Jó estét-mondta halkabban Fanny.
-Merlin szent szakálla, jól rám ijesztettél, Harry!
Lumpsluck megtorpant, és óvatos
bizalmatlansággal végigmérte Harryt, majd Fannynak is hagyott még a pillantásából.
-Hogy jutottatok ki a kastélyból?
-Rosszban sántikálva-motyogta a lány, ám nem annyira halkan, mint elképzelte, mert kapott egy elkerekedett szemű tekintetet a professzortól, amiért a Tekergők emlékét felidézte.
-Frics nyitva felejtette a nagyajtót-felelte ezzel szemben vidáman Harry.
Lumpsluck rosszallóan összevonta a szemöldökét.
-Jelentést fogok tenni arról az emberről. Inkább a biztonságra ügyelne ahelyett, hogy ártalmatlan kacatokra vadászik... De mondd csak, egyáltalán mi dolgod van idekint?
-Hagridhoz készülünk-felelte gondolkodás nélkül Harry. -Eléggé ki van borulva... De, ugye, nem mondja el senkinek, tanár úr? Nem akarom, hogy Hagridnak gondja legyen belőle...
-Vagy nekünk...-egészítette ki Fanny.
-Semmit sem ígérhetek-felelte tartózkodóan az öreg varázsló. -De tudom, hogy Dumbledore feltétlenül megbízik Hagridban, úgyhogy én sem feltételezem róla, hogy rosszban sántikál...
-Tudja, évtizedekig volt neki egy óriáspókja... a Tiltott Rengetegben lakott... tudott beszélni, meg minden...
Fanny megborzongott, ha belegondolt, hogy most látnia kell ezt a szörnyeteget.
-Hallottam rebesgetni, hogy élnek az erdőben akromantulák. -Lumpsluck tűnődő pillantást vetett a fák sötét tömege felé. -Ezek szerint igaz a pletyka?
-Bár ne lenne-fintorodott el a lány.
Lumpsluck egy futó, mosolygó pillantást vetett rá.
-Igen-bólintott Harry. -És ez az Aragog, aki Hagrid legelső pókja volt, tegnap éjjel
meghalt. Hagrid nagyon kiborult. Nem akarja egyedül eltemetni, így hát megígértem, hogy lemegyek.
-Kedves tőled-dörmögte szórakozottan Lumpsluck. Tekintete a távoli vadőrlak világos ablakára vándorolt. -Az akromantula mérge nagyon értékes... ha a bestia csak tegnap hullott el, talán még nem száradt be... no persze, a világért sem akarok kegyeletsértő lenni... de ha le
lehetne fejni legalább egy keveset... élő akromantulától jóformán lehetetlen mérget szerezni...
-Vajon miért...?-suttogta Fanny Harrynek, és szerencséjére Lumpsluck már nem annyira a fiúhoz beszélt, mint inkább hangosan gondolkodott.
-...bűn lenne veszni hagyni... kétszáz galleont is megadnak literéért... a tanári fizetés semmire se elég...
-Hát...-szólalt meg Harry habozást színlelve. -Hagrid biztosan örülne neki, ha a tanár úr is lejönne.
-És akkor nekem nem kell?-kérdezte reménykedve Fanny. -Nem a kedvenceim a pókok-magyarázta, hogy Lumpsluck ne tartsa szívtelennek.
-Dehogynem! Méltóbban búcsúztatnánk Aragogot, meg minden...
-Hogyne, szívesen!-Lumpslucknak felcsillant a szeme. -Tudod, mit, Harry?
Találkozzunk Hagrid házánál. Én még beszaladok a kastélyba nyakkendőt cserélni, mert ez a tarka nemigen illik az alkalomhoz... és hozok egy-két üveg bort is. Iszunk a szegény pára... hát, nem az egészségére, de... szóval egy ilyen aktusnak meg kell adni a módját...
Fanny sóhajtva látta, hogy ez alól már nem bújhat ki. Amíg Lumpsluck visszament a kastélyba, ők Hagridhoz indultak. A lány igyekezett minden pillantásával a részvétet kifejezni az undor helyett, ám ez elég nehéz volt, különösen a hátsó ablakon kinézve, ahol is meglehetősen csúf látvány tárult a
szeme elé: a vadőrlak mögött ott hevert a hátára fordulva, behajlott és összegabalyodott lábakkal a hatalmas döglött pók. Amikor kimentek a kertbe, Fanny a lehető legtávolabb állt meg az óriás ízeltlábútól, és úgy érezte, minél tovább kell néznie, annál közelebb van ahhoz, hogy elsírja magát a félelemtől. Hiába volt halott az állat, nem lehetett tudni, melyik rokona fog vacsora reményében utána jönni.